Évközi 5. vasárnap: PIERBATTISTA PIZZABALLA elmélkedése

Br. Pierbattista Pizzaballa ofm, was born at Cologno al Serio (Bergamo) on 21 April 1965. He entered into the novitiate on 22nd September 1984 (La Verna). He was simply professed on 7th September 1985, solemnly professed on 14th October 1989 and ordained priest on the 15th September 1990.     He did his initial formation in the OFM colleges of the Emilia-Romagna and obtained his BA in theology in 1990 (Pontificium Atheneum Antonianum under prof. M. Adinolfi). He proceeded with his studies for Licentiate in Theoloogy with biblical specialization at the Studium Biblicum Franciscanum of Jerusalem (1990-1993), which he obtained in 1993. He attended courses of modern hebrew language in Jerusalem (1993-1994) and took specialization courses in semitic languages at the Hebrew University, Jerusalem (1995-1999) and is preparing his doctorate at the Studium Biblicum Franciscanum. He published with M. Pazzini (1995) the Rite of the Mass in Hebrew (Seder seudat ha adon. Ordo Missae hebraice) and translated various liturgical texts in Hebrew for the hebrew speaking catholic communities.   Since 1998 is assistant professor at the Studium Biblicum Franciscanum and the Studium Theologicum Hierosolymitanum teaching biblical Hebrew and Judaism. He was Parish vicar for the catholic community of hebrew language in Jerisalem. He was also general assistant to H. E. Mons. Jean-Baptiste Gourion, Auxiliary bishop of the Latin Patriarch of Jerusalem for the pastoral care of the hebrew speaking catholics in Israel. Since 2001 he was superior of the Friary of Sts. Joachim and Anne in Jerusalem. President of the Commission for misisonary Evangelisation and member of the Commisison for Judaism and Islam of the Custody of the Holy Land. He has been elected Custos of the Holy Land and confirmed by the Holy See May 15th 2004.

Évközi 5. vasárnap (Mt 5,13–16) Ezeken a vasárnapokon a „hegyi beszédet” hallgatjuk, amelyet Máté evangéliumának 5–7. fejezeteiben találunk. Elmúlt vasárnap hallottuk, hogy Jézus meghirdette a boldogságmondá- sokat. Ma azt a szakaszt olvastuk, amely arra hív bennünket, hogy világosság és só … Bővebben

Évközi 5. vasárnap

(Mt 5,13–16)
Ezeken a vasárnapokon a „hegyi beszédet” hallgatjuk, amelyet Máté evangéliumának 5–7.
fejezeteiben találunk. Elmúlt vasárnap hallottuk, hogy Jézus meghirdette a boldogságmondá-
sokat. Ma azt a szakaszt olvastuk, amely arra hív bennünket, hogy világosság és só legyünk.
A jövő vasárnap pedig Jézus a tanítványokat éltető új igazságosságról fog nekünk beszélni
(Mt 5,17–37).
Már ez az elrendezés, a Jézusról szóló elbeszélésnek a struktúrája is jelzést ad nekünk: Jé-
zus nem azt mondja – ahogy logikus lenne –, hogyan kell másként viselkedni, mint a többiek,
hogy só és világosság, tehát boldogok legyünk. Egyszóval: nincs előbb és nincs majd. Előbb
viselkedjetek jól és aztán majd, ennek következményeként, lehettek világosság és só, vagyis
boldogok.
Jézus azonnal megfordítja ezt a bennünk mélyen gyökerező logikát, és bejelenti, hogy a
mennyek országának egészen más a stílusa. A mennyek országa mindenekelőtt egy teljesség-
gel új élet, amely a Krisztussal való találkozást ingyenesen ajándékozza mindenkinek, főleg
azoknak, akik emberi szempontok szerint nem érdemlik meg azt. Nem akarati döntésből,
emberi erőfeszítésből születik. Egy Krisztussal való találkozás, amely néha lassan, olykor egy
pillantás alatt megváltoztatja az életet. Ha megmaradunk a Vele való egységben, és engedjük,
hogy az Ő Lelke munkálkodjon bennünk, akkor felfedezzük, hogy más élet van bennünk,
amely különbözik attól, amelyet magunkban találunk.
Ha engedjük, hogy a régi ember, a régi igazságosság meghaljon, akkor felfedezzük, hogy
áldottak, boldogok vagyunk, hogy nem kell rosszal fizetni a rosszért, másokat megvetni és
minden lehetséges helyzetben csak magunkat védeni. Éppen ellenkezőleg: a Húsvét logikájá-
ban élünk, az élet logikájában, amelyet akkor találunk meg, amikor elveszünk.
Jézus a világ világossága (Jn 8,12; vö. Iz 42,6; 49,6). Szerepét azonban már átruházta ta-
nítványaira (vö. ApCsel 13,47). Jézus ma azt mondja nekünk, hogy akkor, és abban a mér-
tékben, amennyire engedjük, hogy ez megtörténjen, vagyis, amikor engedjük, hogy az ő élete
működjön bennünk, akkor világosság és só vagyunk. Ennek megfelelően cselekedeteink is
újak lesznek, mivel új életből születnek. Ez az, amit majd következő vasárnap meglátunk.
Jézust ma az foglalkoztatja, hogy elmondja nekünk, kik is vagyunk. Arra hív, hogy le-
gyünk azok között, akik jelenlétükkel képesek arra, hogy növeljenek másokat.
A só és a világosság két olyan elem, amely nem magát szolgálja: a világosság nem önma-
gát világítja meg, a sót sem önmagának való. A világosság nem látható, de olyan elem, amely
lehetővé teszi számunkra, hogy lássunk. A só, hogy betöltse feladatát, fel kell, hogy oldódjon
és láthatatlanná kell válnia az ételek elkészítésekor. Egyszóval: a fény nem látható, a só semönmagát sózza meg. „Kapcsolatban” álló elemek, amelyek saját létük értelmét akkor teszik
teljessé, ha odaadják magukat mások szolgálatára. A fény lehetővé teszi, hogy aki sötétben
van, lásson. A só pedig minden ételnek megadja, hogy jobban kifejezze az ízét.
Azt mondhatjuk tehát, hogy aki felfedezte magában Isten életét, aki felismerte saját élet-
történetében az Úr jelenlétét és szeretetét, akkor önmagában, anélkül, hogy bármi mást tenne,
ajándék lesz mások számára.
És nem az által lesz ajándék, hogy magát előbbre helyezi, még csak nem is azáltal, hogy
hozzátesz valamit ahhoz, ami a másiknak hiányzik, hanem egyszerűen segít a másiknak,
hogy felfedezze magában az Atyának ugyanazt az életét és ugyanazt a szeretetét.
Ez nem csak a barátokra, szomszédokra és rokonokra vonatkozik. Jézus azt mondja, hogy
ti vagytok a föld sója és a világ világossága (Mt 5,13.14): a föld számára, a világ számára,
mindenki számára.
Ami megtalálta saját arcát – amely Krisztus arcának képmása –, az az új élet kovászává
válik, túl azon, amit el tud képzelni; kiszámíthatatlan eredményű dinamizmust idéz elő, mint
egy láncreakció, egy „dominó effektus”. És ezt csak azért, mert az élet, ha igazi, akkor új
életet szül. Az egyház történelme során számtalan szent ezt a tanúságot bízta ránk.
Hogy történik ez meg? „Látják jócselekedeteiteket és dicsőítik mennyei Atyátokat.” (Mt
5,16)
Ez az új élet új gesztusokban nyilvánul meg, „tettekben”, amely annyira kedves Máté
evangélista számára. Ezeknek a jócselekedeteknek a célja azonban nem az erényeinknek a
felvonultatása, hanem Istenre akarják irányítani a figyelmet, aki ezeket a tetteket sugallta („és
dicsőítsék mennyei Atyátokat”, Mt 5,16). Ha így cselekszünk, világosságá válunk mindenki
számára (vö. Fil 2,15).
Végül Jézus felhívja a figyelmünket egy lehetséges veszélyre: a só „elveszítheti ízét” (Mt
5,13), a világosság pedig „rejtve maradhat” (Mt 5,15).
Ha egy lámpás, attól való félelmében, hogy elveszíti a fényt, megszűnik világosságot adni,
nem jó semmire. Ha a só, attól való félelmében, hogy feloldódik, megszűnik ízt adni, nem jó
semmire. Létezésük felesleges.
Ha pedig egy tanítvány, attól való félelmében, hogy elveszíti életét azáltal, hogy odaadja
azt, visszafogja magát, nemcsak, hogy nem ad életet, hanem maga is meghal.
Ezért érdemes megállni egy pillanatra annál a kifejezésnél, amelyet úgy fordítunk, hogy
„ízét veszti” (μωραίνω). Az Újszövetségben ez a kifejezés csak négyszer fordul elő: szaka-
szunkban, Lukács evangéliumában a párhuzamos helyen (14,34), a rómaiakhoz (Róm 1,22)
és a korintusiakhoz írt első levél (1Kor 1,20) elején. A két utolsó helyen a kifejezést azt a
személyt jelöli, aki azt gondolja, hogy bölcs (vagyis: sós, ízes), Isten logikája szerint azonban
oktalan. Azt gondolja magáról, hogy bölcs, mert azt az illúziót táplálja magában, hogy meg
tudja menteni önmagát, és éppen ez az ő nagy oktalansága.
Kérjük az Urat, hogy szabadítson meg bennünket az élet elvesztésének félelmétől, amely
mindenféle magányosságunk igazi oka, és ajándékozzon nekünk evangéliumi bölcsességet,
amely beereszti a világosságot és az Atyaisten országának ízét a világba.
+ Pierbattista