A hagyomány szerint arab származású orvosok voltak. Diocletianus alatt 303-ban halálra kínozták őket. A legősibb írásos tanúbizonyság szerint sírjuk a szíriai Cirruszban (Kürrhosz) volt, ahol bazilikát is emeltek tiszteletükre. Onnan jutott el tiszteletük Rómába, és terjedt el az egész Egyházban.

Szent Ágoston püspök beszédeiből

Drága a Krisztus halála árán megváltott vértanúhalál

A szent vértanúk dicső szenvedésének leírásaiból – amelyeket az egész Egyház mindenütt nagy becsben tart – szemmel láthatólag bebizonyosodik előttünk, hogy mennyire igaz, amit a zsoltárban énekelünk: Az Úr szemében drága minden szentjének halála (Zsolt 115, 15); ha már a mi szemünkben drága, akkor még inkább az az ő szemében, akinek a nevéért meghaltak. De e vértanúk halálának az ára: annak az egynek a halála. Az az egy meghaló mennyi halált szerzett magának? Hiszen, ha meg nem halt volna, halála, mint búzaszem, meg nem sokszorozódott volna. Hallottátok, mit mondott, amikor közeledett szenvedéséhez, azaz, amikor már közeledett a mi megváltásunk: Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz (Jn 12, 24).

Rászorultunk ugyanis erre a kereszten függő nagy váltságdíjra, mert itt lett kifizetve megváltásunk díja; amikor a beledöfött lándzsa megnyitotta oldalát, onnét áradt ki az egész földkerekség váltságdíja. Ebből vásárolt magának híveket és mártírokat, de a vértanúk hite igazolást is nyert: tanú erre a vér. Hiszen ami a váltságdíjuk volt, azzal fizettek vissza, és így valóra váltották, amit Szent János mond: Amint Krisztus életét adta értünk, nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért (vö. 1 Jn 3, 16). Másutt meg azt olvassuk: Amikor egy előkelő asztalhoz leülsz, pontosan figyeld meg, mit tesznek eléd, mert majd neked is ugyanilyet kell nyújtanod (vö. Péld 23, 1-2). Ez az előkelő asztal az, ahol az eledel maga az asztal Ura. Vendégeit senki sem táplálja saját magával, de ezt teszi az Úr Krisztus; hiszen ő a meghívó, és ő maga az étel és az ital is. A mártírok tudták, hogy mi volt az eledelük és italuk, ők is hasonlóval viszonozták.

De miből viszonozták volna ezt, ha a viszonzás lehetőségét meg nem adja nekik az, aki előbb költött rájuk? Mit adhatnék én az Úrnak mindazokért, amiket ő adott nekem? Az üdvösség kelyhét veszem (Zsolt 115, 12-13). Mi ez a kehely? A szenvedés keserű, de üdvösséges kelyhe. Az a kehely, amelyet még érinteni is félt volna a beteg, ha ki nem itta volna előbb maga az orvos. Ez az a kehely, amelyet már Krisztus szavából ismerünk, hiszen így mondta: Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely (Mt 26, 39). A vértanúk e kehelyről mondták: Az üdvösség kelyhét veszem, és segítségül hívom az Úr nevét (Zsolt 115, 13). Hogyan győzhetnének a vértanúk, ha nem az győzne a mártírokban, aki azt mondta: Bízzatok, mert én legyőztem a világot? (Jn 16, 33) A mennyei Király uralkodott a vértanúk gondolatán és szaván, s a földön általuk győzött a sátánon, a mennyben pedig megkoszorúzta a vértanúkat. Boldog vértanúk! Ti egészen kiittátok ezt a kelyhet. Így vége lett szenvedéseteknek, és megkaptátok dicső jutalmatokat!

Abban az időben:
Jézus a következő példabeszédet mondta:
„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt.
Felkiáltott: »Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.«
»Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl.
Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.«
»Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.«
Ábrahám ezt felelte: »Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.« Ám az erősködött: »Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.« Ő azonban így felelt: »Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.«”
Lk 16,19-31

980 körül Velencében született. Nevelését szülei már gyerekkorában a Szent Benedek-rendi Szent György-monostor szerzeteseire bízták. Később a magasabb fokú tanulmányok végzésére Bolognába ment. Velencébe visszatérve hamarosan apáttá választották. 1015-ben a Szentföldre szándékozott költözni, de Razina apát meggyőzte, hogy útját Magyarország felé vegye. Szent István elé vezették, aki fiának, Imrének nevelését bízta rá. Ennek befejeztével Bakonybélbe vonult, a magányban imáinak és tanulmányainak élt. 1030-ban csanádi püspök lett, szervezte az egyházmegyét, térítette a pogányokat, szembeszállt a zsarnoki túlkapásokkal, tanácsaival az ország ügyeit jó irányba terelte, írt hittudományi műveket és szentbeszédeket. Egyetlen megmaradt könyvének címe: Deliberatio supra hymnum trium puerorum. 1046. szeptember 24-én, a pogánylázadás alkalmával Budán Bőd (egri) és Beszteréd (nyitrai) püspöktársaival együtt a hitért kegyetlen halált szenvedve elnyerte a vértanúság koronáját. 1083. július 26-án, Csanádon avatták szentté.

Szent Gellért csanádi püspöknek és vértanúnak a három ifjú himnuszáról szóló elmélkedéséből

A Szentírás a szentek kifogyhatatlan tápláléka, és szent éhsége

Nagyon kevesen tudják, sőt talán senki sem tudja egészen felfogni, hogy mekkora erő van a Szentírásban.

Nézzétek, kedves testvéreim, milyen csodálatosak és milyen drágák a Szentírás sorai, és mindig szent vágyat ébresztenek. A szentek kifogyhatatlan tápláléka és szent éhsége ez. E kimeríthetetlen bőség nem hagy maga után semmi kívánnivalót, de még inkább értékesebb gyakori határozottsága.

Méltán, mert egyrészt a Szentírásból szerzi meg az ember az üdvösség ismeretét, másrészt pedig maga a Szentírás mindazokat, akik hisznek, és hitük szerint cselekednek, el is vezeti az örök életre. A Szentírás a múltat változtatás nélkül írja le, a jelent meg jobban megmutatja, mint ahogy azt látni lehet, a jövőt pedig már mintegy megtörténtet mondja el. A Szentírás minden lapjáról az igazság szól, minden lapján az isteni erő tündöklik, és minden lapja a jövőt tárja fel az emberi nem előtt.

Mint ahogy az a földön is szokott lenni, a mi meglevő felfogásunknak megfelelően példabeszédekben és elrejtve közli velünk az isteni igazságokat, amint azt a 77. zsoltár is mondja : Példabeszédre nyitom ajkamat: Hirdetem, ami rejtve volt a világ teremtésétől fogva (vö. Zsolt 77, 2).

Hogy elénk tárjon minden isteni ajándékot, a Szentírás megtanít bennünket a Szentháromság hódolatteljes ismeretére is, amelyet – a bálványok tiszteletére fordított annyi évszázadon át – nem ismert meg ez a szomorú sorsú, elvakult emberiség; tudniillik az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, mint egy Istent és minden teremtmény Alkotóját és Kormányzóját, aki képes volt megteremteni mindazt, amit csak akart, és ami csak látszik az égen és a földön.

Ha azt kérdezed, hogy ő milyen jó, halld meg ilyen röviden összefoglalva: Menedék a nyomorúság válságos napjaiban (Zsolt 9, 10). Ha a hatalmát kérdezed, halld: Ki állhat ellen a te hatalmadnak? (Vö. Zsolt 75, 8) Ha igazságát kérdezed, halld: Igazságosan megítéli a földkerekséget (Zsolt 95, 13).

A Szentírás egészen világosan tanítja, hogy Isten mindenütt jelen van. Így mondja a Zsoltáros: Lelked elől ugyan hova mehetnék? Színed elől hová futhatnék? Ha fölhágok az égbe, odafönn vagy, ha leszállok az alvilágba, odalenn talállak (Zsolt 138, 7-8), és így tovább, amint a Szentírás az ő nagyságáról szól.

Olaszországban, a Benevento melletti Pietrelcina faluban született 1887. május 25-én. A Kapucinusok rendjébe lépett, ahol 1910. augusztus 10-én pappá szentelték. Főleg az apulai San Giovanni Rotondo konventjében teljesített lelkipásztori szolgálatot nagy odaadással. A hívek lelki vezetésében, a bűnbánók gyóntatásában, a betegek és szegények iránti gondoskodásban buzgólkodott. Imával és alázattal szolgálta Isten népét. A keresztre feszített Krisztus sebeit hordozta, vele teljesen azonosult. 1968. szeptember 23-án fejezte be földi zarándokútját. Szent II. János Pál pápa 1999. május 2-án boldoggá, 2002. június 16-án szentté avatta.

Pietrelcinai Szent Pio áldozópap leveleiből

Az örök templom építőkövei vagyunk

Szeretett nővéreim! Örökkévaló épületéhez az isteni Építőmester köveket keres, és azokat üdvöt hozó vésőjének állandó használatával, valamint szorgos csiszolással készíti elő, ahogyan ezt jóságos anyánk, a Katolikus Egyház, a templomszentelés zsolozsmájában megénekli, és ez valóban így is van.

A lélek ugyanis olyan, mint a kő, és az a rendeltetése, hogy dicsősége örök legyen, vagyis hogy örökkévaló épület épüljön belőle. Az építőmesternek, aki a ház építéséhez köveket keres, először is meg kell tisztítania a köveket. Ezt a kalapács és a véső használatával éri el. Hasonlóképpen jár el a mennyei Atya is a kiválasztottakkal, akiket kezdettől fogva nagy-nagy bölcsességgel és gondoskodó szeretettel arra rendelt, hogy örök hajlékká épüljenek.

A lelkeket is, akiket a mennyei Atya arra rendelt, hogy az örök dicsőségben Krisztussal uralkodjanak, kalapáccsal és vésővel meg kell tisztítani. Ezeket az eszközöket használja fel az isteni Mester, hogy előkészítse a köveket, vagyis az ő választottait. Mi a kalapács és a véső az ember életében? A lélek számára a sötétség, a félelmek, a kísértések, a beteges aggályosság, valamint a test számára a betegségek.

Adjatok tehát hálát az örök Atya végtelen jóságáért, aki az üdvösségre szánt lelketekkel így törődik. Miért ne dicsekednénk mennyei Atyánknak ezzel a gondoskodásával, aki minden atya közül a legjobb? Nyissátok meg szíveteket a lelkek ezen égi orvosának, és nagy bizalommal eltelve vessétek magatokat az ő szent karjaiba; ő úgy törődik veletek, az ő választottaival, hogy egyre inkább kövessétek Jézust a Kálvária hegyére. Örömmel és meghatódott lélekkel látom, hogy mit művelt bennetek a kegyelem.

Ne kételkedjetek abban, hogy mindazt, ami veletek történik, az Úr rendelte így. Ezért ne féljetek attól, hogy Isten visz bele benneteket valami bajba vagy méltatlan helyzetbe. Elég nektek tudni, hogy életetek folyamán soha nem akartátok megbántani Istent, sőt egyre jobban tiszteltétek őt.

Heródes, a negyedes fejedelem mindenről értesült, amit Jézus tett és hirdetett.
Nyugtalanság fogta el, mert egyesek azt mondták: János támadt fel a halálból.” Mások szerint: „Illés jelent meg újra.” Voltak, akik azt állították: „A régi próféták közül kelt életre valamelyik.”
Heródes így töprengett: „Jánost lefejeztettem… Ki lehet hát az, akiről ilyeneket hallok?” És kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust.
Lk 9,7-9

Kafarnaumban született. Adószedő volt, amikor Jézus meghívta. Arám nyelven írt evangéliumot. A hagyomány szerint Keleten hirdette az evangéliumot, és tanítását Etiópiában vérével pecsételte meg.

Tiszteletméltó Szent Béda áldozópap szentbeszédeiből

Meglátta őt Jézus, megkönyörült rajta, és kiválasztotta

Jézus látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál. Szólt neki: Kövess engem! (Mt 9, 9) Látta, de nem annyira a testi látás, hanem inkább a belső könyörület tekintetével. Látta a vámost, és mivel ebben a látásban ott volt könyörülete és kiválasztása is, azt mondta neki: Kövess engem! Kövess, ez azt jelenti, hogy lépj a nyomomba. Kövess – mondta –, de ne lábad lépteivel, hanem életed megjobbításával. Aki ugyanis azt állítja, hogy Krisztusban akar maradni, annak úgy kell élnie, ahogy Krisztus élt (vö. 1 Jn 2, 6).

Az felállt – mondja a Szentírás –, és nyomába szegődött (Mt 9, 9). Semmi csodálatos nincs abban, hogy a vámos az Úr első parancsszavára otthagyja a földi hasznot, amit hajszolt, és hátat fordítva a gazdagságnak, csatlakozik annak a kíséretéhez, akiről tudta, hogy semmi vagyona sincs. Mert maga az Úr, aki őt külsőleg hallható szavával meghívta, belül ellenállhatatlan ösztönzéssel rávette, hogy kövesse őt, szívébe öntve a kegyelem fényét. Ennek világánál Máté megértette, hogy aki itt a földön elszólította őt az ideigvalóktól, az az égben romolhatatlan kincseket tud neki adni.

Vendégül látta őt házában. Sok vámos meg bűnös jött oda, s Jézussal és tanítványaival együtt asztalhoz telepedett (Mt 9, 10). Egy vámos megtérése sok vámosnak és bűnösnek ad példát a bűnbánatra és a bocsánatra. Aki majd a pogányok apostola és tanítója lesz, megtérésének kezdetén szép és igaz előrejelzéssel a bűnösök egész csapatát vezeti magával az üdvösségre, és az evangélium hirdetésének a feladatát, amelyet erényeinek kiteljesedésével valósít majd meg hiány nélkül, hitének első lépéseinél már gyakorolja. Továbbá: ha a történetek vizsgálatánál értelmünkkel mélyebbre akarunk hatolni, Máté nemcsak földi házában adott testi lakomát az Úrnak, hanem lelkének házában sokkal buzgóbban készített neki lakomát, a hit és szeretet által, annak tanúságtétele szerint, aki azt mondotta: Nézd, az ajtóban állok, és kopogok; aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem (Jel 3, 20).

Ha meghalljuk szavát, akkor nyitunk ajtót az ő fogadására, amikor akár rejtett, akár nyílt intéseinek szívesen szót fogadunk, és gondos munkával megtesszük azt, aminek elvégzésére felszólítást kaptunk. Betér hozzánk, hogy ő velünk, mi pedig vele étkezzünk. A választottak szívében ugyanis szeretetének kegyelmével vesz lakást, és szüntelen jelenlétének fényével üdíti fel őket, hogy a mennyei vágyak egyre jobban megerősödjenek bennük, és az ég felé törő tetteikkel mint nagyon kedves eledellel táplálják Jézust.

Istenünk, te mérhetetlen irgalmaddal apostolaid közé választottad Mátét, a vámost. Add, hogy példája és közbenjárása támogasson minket, és téged követve, egyre hűségesebben ragaszkodjunk hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké

A XVII. század elején jutott el Koreába először a keresztény hit, világi hívek buzgósága folytán. Az erős és lelkes közösséget világi hívek vezették és tartották össze 1836-ig. Ekkor léptek először az ország földjére francia misszionáriusok. Ebből a közösségből valók voltak azok, akik az 1839., 1846. és 1866. évi üldözés idején vérükkel szentelték meg a koreai egyház indulását. Összesen 103-an voltak. Közülük kitűnik a lelkes pap és lelkipásztor, Kim Taegon András és a kiváló világi apostol, Csong Haszang Pál. A többiek is legtöbben világi hívek voltak: férfiak és nők, házasok és fiatalok, öregek és gyerekek is.

Kim Taegon Szent András vértanú áldozópap utolsó buzdításából

Kedves testvéreim és barátaim! Gondolkozzatok el újra meg újra azon, hogy az idők kezdetén Isten alkotta meg az eget, a földet és a mindenséget. Gondolkodjatok arról is, hogy miért és milyen rendeltetéssel teremtette meg éppen az embert a saját képére és hasonlatosságára.

Ha tehát nem ismernénk fel teremtő Urunkat ebben a veszedelmekkel és nyomorúsággal teljes világban, mit sem érne, hogy megszülettünk, és az sem, hogy életben maradunk. Ámbár Isten kegyelméből jöttünk világra, és ugyancsak Isten kegyelméből részesültünk a keresztségben, amely által a mi Urunk tanítványai lettünk, és kiváló nevet viselünk, mit sem érne mégis ez a név, ha híjával lennénk annak, amit jelent. Nélküle hiábavaló lenne, hogy világra jöttünk, és hogy az Egyházba léptünk, sőt azt jelentené, hogy elárultuk az Urat és az ő kegyelmét. Jobb lett volna inkább meg sem születnünk, mint az Úr kegyelmét elfogadni, de vétkezni ellene.

Gondoljatok a földművesre, aki beveti a földjét! A kellő időben felszántja a földet, aztán megtrágyázza, és mit sem törődve azzal, hogy a tűző napon dolgozik, elveti az értékes magot. Midőn elérkezik az aratás ideje, amikor már duzzadnak a kalászok, feledi a verejtékes munkát: örvend a szíve, és táncra perdül a boldogságtól. De ha üresek a kalászok, és semmi más nem lesz, csak szalma és pelyva, akkor visszagondol kemény munkájára, és annál inkább hátat fordít annak a földnek, minél inkább megművelte.

Az Úr is szántóföldjévé teszi a világot. Mi emberek vagyunk a rizsföld, amelyet kegyelemmel trágyáz, megtestesülése és megváltása által vérével öntöz, hogy növekedjünk és érlelődjünk. Amikor majd az ítélet napján elérkezik a begyűjtés ideje, mindaz, akit a kegyelem megérlelt, a mennyországnak fog örvendezni, mint Isten fogadott fia; aki azonban nem hoz termést, az ellenséggé válik, noha ő is Isten fogadott fia volt. Örökké bűnhődni fog, ahogy megérdemli.

Tudjátok meg, kedves testvéreim, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus, miután eljött a világba, számtalan szenvedést elviselt, és önként vállalt kínhalálával alapította meg az Egyházat, amelyet a hívek szenvedésével gyarapít. Bármennyire is elnyomják és támadják a világ hatalmasai, sohasem vehetnek erőt rajta. Jézus mennybemenetele és az apostolok kora óta mind a mai napig az Egyház mindenütt megpróbáltatások között növekszik.

Jézus egyszer így beszélt tanítványaihoz:
Ha valaki lámpát gyújt, nem takarja le, vagy nem rejti az ágy alá. Inkább felteszi a tartójára, hogy aki belép a házba, világosságot találjon.
Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; és nincs olyan titok, ami ki ne derülne, és nyilvánvalóvá ne lenne.
Ügyeljetek hát, hogy milyen figyelemmel hallgattok! Akinek ugyanis van, az még kap hozzá; akinek pedig nincsen, az még azt is elveszíti, amiről azt vélte, hogy az övé.
Lk 8,16-18

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak:
„Egy gazdag ember előtt bevádolták intézőjét, hogy eltékozolja ura vagyonát. Erre ő magához hívatta és így szólt hozzá: »Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézőm.«
Az intéző így gondolkodott magában: »Mitévő legyek, ha Uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, ha gazdám elmozdít az intézőségből.« Egyenként magához hívatta tehát urának adósait. Megkérdezte az elsőt: »Mennyivel tartozol uramnak?« Azt felelte: »Száz korsó olajjal.« Erre azt mondta neki: »Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet.« Aztán megkérdezett egy másikat: »Te mennyivel tartozol?« »Száz véka búzával« – hangzott a válasz. »Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat.«
Az úr dicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el. Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Mondom tehát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.
Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értéket? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket?
Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy: ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”
Lk 16,1-13

Szeráfi Szent Ferenc atyánk a megfeszített Krisztust megtérése első pillanatától haláláig lángoló áhítattal és tisztelettel követte, s őt szóval és cselekedettel mindeneknek hirdette. 1224. szeptember 14-én pedig a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén, midőn Alverna hegyén imádságba merült, Krisztus Urunk csodálatos és meglepő módon szenvedésének jegyeit, a szent sebeket szolgájának testében megújította. Szent atyánk alázatosan rejtegette a stigmákat, de őszinte tanúk bizonyítják, hogy kezein, lábain és oldalán hordozta a be nem gyógyuló krisztusi sebeket. A történelem őt tartja elsőnek, aki megkapta testében is Krisztus Urunk sebeit. Ennek az eseménynek ünneplését XI. Benedek pápa engedélyezte Rendünk számára.

Szent Bonaventura Kisebb életrajzából

A szent sebhelyek által Szent Ferenc a megfeszített Krisztus képét hordozta

Krisztus hűséges társa és szolgája, Ferenc, két évvel, mielőtt lelkét visszaadta volna az égnek, egy magas különálló helyre ment, mely Alverna hegyének mondatik. Mikor szokásához híven Szent Mihály arkangyal tiszteletére megkezdte ott a negyvennapos böjtöt, a természetfelettiek szemléletének édességétől a szokottnál is jobban eltelve és az égiek utáni reménység lobogó lángjától fölgyulladva, az égi látomásoknak rendkívüli adományait kezdte élvezni. Mikor tehát a kívánságok szeráfi tüze Isten felé vonzotta, egy reggel a Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepe körül, mikor a hegyoldalban imádkozott, egy tüzes és fényes szeráfot látott leszállni az égből, akinek hat szárnya volt. Sebes repüléssel a levegőben megközelítette Isten emberét. Ferenc a szárnyak között a megfeszített Istenember arcát ismerte föl. Ezt látva igen megrémült, és szomorúsággal vegyes fájdalom töltötte el szívét. Örvendett annak a kedves tekintetnek, amellyel a szeráf képében megjelent Krisztus őt nézte, de a keresztre feszíttetés a résztvevő fájdalom tőrével az ő lelkét is átjárta. Amikor a látomás eltűnik, a titokzatos és bensőséges párbeszéd után, melyet az Úrral folytatott, lelkét a szeráfi szeretet lángra lobbantotta; teste pedig a keresztrefeszített Krisztuséhoz hasonlóan külsőleg megjelöltetett: mintha valamiféle szöget előbb az olvasztótűz lángjába tartottak volna, hogy utána vele szúrják át kezét, lábát és oldalát. Nyomban kezén és lábán a szegek jelei megjelentek; a szögek feje a tenyéren és a lábfejen tűnt fel és hege az ellenkező oldalon volt. Jobb oldalán szintén mintegy lándzsadöféstől eredő piros seb volt, amelyből gyakran folyt szent vére. Miután Ferenc, az új ember, új és megdöbbentő csoda által – sajátos kiváltság útján – melyről az előző századokban nem hallottunk, megjelölve megjelent, tudniillik a szent sebhelyekkel ékesítve lejött a hegyről és magával hozta a keresztrefeszítettnek a képét, de nem művész keze által kő vagy fatáblára vésve, hanem az élő Isten kezétől saját tagjaiba írva.

Istenünk, te Fiad szenvedésének jegyeit Szent Ferenc atyánk testében csodálatosan megújítottad, hogy szívünket szereteted tüzével lángra lobbantsad. Add, hogy Fiadat követve halálának hasonlóságában, föltámadásának is részesei lehessünk.