Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot.
Adjátok el, amitek van, és osszátok ki a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj nem fér hozzá, és a moly nem rágja szét. Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.
Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.
Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.
Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.” (* Péter megkérdezte: „Uram, csak nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?”
Az Úr így válaszolt: „Ki a hű és okos sáfár, akit ura szolgái fölé rendel, hogy ha eljön az ideje, kiadja részüket az élelemből?
Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a tevékenységben talál. Bizony mondom nektek, hogy minden vagyonát rábízza.
De ha a szolga azt mondja magában: Uram bizonyára késni fog, és elkezdi verni a többi szolgát és szolgálót, eszik-iszik meg részegeskedik, akkor ennek a szolgának az ura megérkezik olyan napon, amikor nem is várja, és olyan órában, amikor nem gondolja. Kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára juttatja.
Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap.
Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” 
Lk 12,32-48

Sínai Anasztáz püspöknek Urunk színeváltozása napján mondott beszédéből

Jó nekünk itt lennünk!

Ezt a misztériumot az Úr Jézus a Tábor-hegyen nyilatkoztatta ki tanítványainak. A vele levő apostoloknak ugyan már beszélt országáról és dicsőséges második eljöveteléről, de – ha netán még nem lennének eléggé meggyőződve arról, amit országáról mondott nekik – hogy végül is szívük mélyéig egész bizonyosak legyenek, és hogy a látottak alapján higgyék az eljövendőket is, ott a Tábor-hegyen megmutatta nekik csodálatos isteni dicsőségét, mintegy a mennyek országa előképét. Olyan volt ez, mintha így szólt volna hozzájuk: Nehogy az időbeli távolság kikezdje hiteteket, bizony mondom nektek: az itt állók közül némelyek nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön (Mt 16, 28) Atyja dicsőségében, amely most a jelenben is nyilvánvaló lesz már.

Az evangélista leírása nyilvánvalóan azt mutatja, hogy Krisztus hatalma és e szándéka egyezett ennél a megnyilatkozásnál, hiszen az előzők után rögtön így folytatta: Hat nap múlva maga mellé vette Jézus Pétert, Jakabot és Jánost, és fölment külön velük egy magas hegyre. Ott színében elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a hó. Egyszerre megjelent nekik Mózes és Illés, amint beszélgettek vele (Mt 17, 1-3).

A mai szent ünnep csodálatos eseménye, a hegyen történt üdvös misztérium a mi számunkra most itt valósul meg; egybegyűjtött ugyanis bennünket Krisztus halála és ünneplése. Hogy tehát az Istentől megvilágosított tanítványok között a kiválasztottakkal együtt mi is behatolhassunk ezeknek a kimondhatatlan és szent misztériumoknak a mélyére, hallgassunk Isten szent szavára, amely a magasból, a hegy ormáról oly sürgetőleg hív össze bennünket.

Merész dolgot mondok: nekünk is oda kell igyekeznünk, mint Jézusnak, aki itt a mennyben vezetőnk és előfutárunk, hogy vele együtt majd mi is lássuk lelki szemeinkkel azt a tündöklő ragyogást. Lelkünk egész valója bizonyos módon megújul, egészen az ő képmásaivá leszünk, mi is, mint Jézus, örök dicső színeváltozásban élünk, részesedünk az isteni természetben, és így képesek leszünk a mennyei boldogság befogadására.

Lelkesülten és ujjongva siessünk, és mi is hatoljunk be a titokzatos felhőbe! Váljunk mintegy Mózessé, Illéssé vagy Jakabbá és Jánossá! Vagy légy olyan, mint Péter, aki az isteni látomástól és kinyilvánulástól elragadtatott. E dicső színeváltozástól maga is egészen átalakult, e világból kiemelkedett, és e földtől szinte elszakadt. Te is lépj ki a testből, hagyd most el ezt a teremtett világot, térj vissza egészen Teremtődhöz, akihez Péter mintegy mámorosan így kiáltott: Uram, jó nekünk itt lennünk! (Vö. Mt 17, 4)

Valóban, Péter, jó nekünk itt lennünk Jézussal, és így maradnunk tovább a világban. Hiszen van-e boldogabb, mélyebb, kiválóbb tudat, mint Istenben lenni, hozzá hasonulni, és az élet világosságában élni? Bizonyos vagyok benne, hogy közülünk is mindenki, aki érzi magában Isten jelenlétét, és már átalakult az ő isteni hasonlóságára, örvendezve csak ezt kiálthatja: Jó nekünk itt lennünk, ahol minden fényben tündöklik, ahol öröm, boldogság és gyönyörűség van, ahol békében, szelídségben és édes derűben él a szív, ahol látjuk Krisztust, az Istent; ahol az Atyával együtt ő készített szívünkben hajlékot, és oda belépve így szól: Ma üdvösség köszöntött erre a házra (Lk 19, 9); ahol Krisztussal együtt az örök javak megszámlálhatatlan kincse halmozódik össze; ahol az örök boldogság első zsengéit és előképeit mintegy tükörben már előre szemlélni lehet.

A 431. évi efezusi zsinat után, amelyen Jézus anyját Istenszülőnek nyilvánították, Rómában, az Esquilinus dombon III. Szixtusz pápa (432?-440) templomot építtetett az Istenszülő tiszteletére, ezt később Santa Maria Maggiore bazilikának nevezték. Ez Nyugaton a Boldogságos Szent Szűz tiszteletére szentelt legősibb templom.

Alexandriai Szent Cirill püspöknek az efezusi zsinaton mondott szentbeszédéből

Az Istenszülő Szűz Mária dicsérete

Örömmel tölt el a szentek gyülekezete, mert látom ezt a boldog és lelkes közösséget, amely a Szent és Istenszülő mindenkor Szűz Mária hívására készséges szívvel gyűlt itt egybe. Bár sok szomorúságom volt, de a szent atyák látása megvigasztal. Most Dávidnak, a zsoltárosnak édesen csengő szava teljesedett rajtunk: Íme, már mi olyan jó, és mi oly édes, mint az, ha a testvérek együtt laknak? (Zsolt 132, 1)

Fogadd tehát hódolatunkat, titokzatos Szentháromság, aki az Istenszülő Szent Szűz Mária templomába hívtál össze bennünket.

Köszöntünk, Istenszülő Szűz Mária, az egész földek drága kincse, ki nem alvó lámpás, a szüzesség koszorúja, az igaz tanítás királyi pálcája, örökre ép templom; köszöntünk téged, mert befogadtad azt, akit az egész világ nem fogadhat be; anya vagy és szűz, s általad jön az Úr nevében (Mt 21, 9) az, akit áldottnak mond a szent evangélium.

Köszöntünk téged, aki a Mérhetetlent és Felfoghatatlant szűzi méhedbe zártad; általad dicsőítjük és imádjuk a Szentháromságot; általad ünneplik és tisztelik a drága szent keresztfát az egész világon; általad ujjong az ég, örvendeznek az angyalok és főangyalok; miattad futamodnak meg a gonosz lelkek, és bukott le az égből a kísértő sátán; általad vétetik fel a bűnbe esett ember a mennybe; az oktalan bálványimádásba süllyedt emberiség általad jut el az igazság megismerésére; általad lesz osztályrésze a keresztség a hitre térőknek; általad van okunk az örömre; általad alakultak meg az egyházak a földkerekségen, és általad térnek meg a nemzetek.

Hogyan is folytassam még tovább? Általad kaptuk Isten egyszülött Fiát, aki ragyogó fényessége lett azoknak, akik sötétben és halálos homályban ülnek (Lk 1, 79); általad jövendöltek a próféták; általad hirdették az apostolok az üdvösséget a nemzeteknek; általad támadnak fel a halottak; általad uralkodnak a királyok. És mindezt a Szentháromság műveli általad.

Vajon méltóképpen magasztalhatná-e valaki az emberek közül a legdicséretesebb Máriát? Ő anya is és szűz is; a csodák csodája ez, amely engem bámulatba ejt, és magával ragad. Ugyan ki is tilthatja meg az Építőmesternek, hogy a maga alkotta templomban lakjék? És ki vetheti szemére Istennek, hogy saját szolgálóleányát választotta anyjának?

Nézzétek, az egész világ hogyan örvendezik! Tiszteljük tehát, és imádjuk az Egységet, valamint féljük és tiszteljük az osztatlan Háromságot; dicsérjük és ünnepeljük a mindenkor szűz Máriát, Isten szent templomát, és az ő Fiát, a szeplőtelen Jegyest, akinek dicsőség legyen mindörökkön-örökké. Ámen.

Lyon mellett született 1786-ban. Sok nehézséget kellett leküzdenie, míg 1815-ben pappá szentelhették. Belley egyházmegyében, Ars falucskában a rábízott plébániát csodálatra méltó módon kormányozta, és vitte előbbre prédikációival, önmegtagadásával, imádságával és szeretetével. Nagyra értékelték őt, mint gyóntatót, a hívek mindenfelől sereglettek hozzá, és tanácsait szent tisztelettel fogadták. 1859. augusztus 4-én halt meg Arsban.

Vianney Szent János Mária áldozópap hitoktatásából

Fiacskáim! Fontoljátok meg: a keresztény ember kincse nem a földön, hanem a mennyben van. Tehát gondolatainkat is oda kell irányítanunk, ahol a kincsünk van.

Az embernek az a hivatása és feladata, hogy imádkozzék és szeressen. Ha imádkoztok és szerettek, íme, ez az ember boldogsága itt a földön.

Az imádság nem más, mint egyesülés Istennel. Ha valakinek a szíve tiszta és Istennel egybefonódott, valamiféle gyönyörűség és kedvesség tölti el, és ez megittasítja, és csodálatos fénnyel veszi körül. Ebben a bensőséges egyesülésben olyan lesz Isten és a lélek, mint két egybeolvadt gyertya, amelyet különválasztani már senki sem képes. Fölségesen szép dolog Istennek ez az egybefonódása parányi teremtményével; olyan boldogság ez, amelyet fel sem lehet fogni!

Mi méltatlanok lettünk arra, hogy imádkozzunk, de végtelen jóságában Isten megengedte nekünk, hogy beszélgessünk vele. Imádkozásunk tehát Istennek tetsző kedves áldozat.

Fiacskáim, a ti szívetek kicsi, de az imádság majd kitágítja, és képessé teszi arra, hogy szeresse Istent. Az imádkozás azt eredményezi, hogy már előre megízleljük a mennyországot, hogy a mennyországból is eljusson már valami hozzánk. Soha sincs imádság az édes vigasz utóíze nélkül. Az imádság ugyanis méz, amely a lelken elömlik, és azzal jár együtt, hogy minden édessé válik. Imádkozáskor – ha helyesen történik – a fájdalmak eloszlanak, mint nap hevére a hó.

Az is az imádság eredménye, hogy nagyon gyorsan elrepül az idő, és oly gyönyörűség tölti el az embert, hogy észre sem veszi az idő hosszúságát. Halljátok csak: amikor Bresse faluban voltam plébános, egy alkalommal szinte valamennyi paptársam beteg volt, hosszú utakat bejárva jó Urunkhoz imádkoztam, és az idő – higgyétek el nekem – egyáltalán nem tűnt fel hosszúnak.

Vannak olyanok is, akik egészen belemerülnek az imádságba, mint a halak a hullámokba, azért, mert egészen átadták magukat a jó Istennek. Nincs semmi megosztottság a szívükben. Ó, mennyire szeretem ezeket a nemes lelkeket! Assisi Szent Ferenc és Szent Koletta látták is Urunkat, és társalogtak vele olyan módon, mint ahogyan mi beszélgetünk egymással.

S ezzel szemben, mi hányszor eljövünk a templomba, és nem tudjuk, hogy mit is tegyünk itt, vagy mit is kérjünk! Ámde valahányszor valamelyik embertársunkhoz elmegyünk, nagyon is jól tudjuk azt, hogy milyen ügyben mentünk oda. Sőt, vannak emberek, akik a jó Istenhez – úgy látszik – így szólnak: „Csak egy-két szavam lenne hozzád, és máris továbbmegyek

Abban az időben Jézus továbbhaladt. Tirusz és Szidon vidékére vonult vissza. És íme, jött egy arra lakó kánaáni asszony, és kiáltozva kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz szellem!” Ő azonban szóra sem méltatta. Végül odamentek hozzá tanítványai, és arra kérték: „Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk!”
Jézus kijelentette: „Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és leborult előtte e szavakkal: „Uram, segíts rajtam!” Ő így válaszolt: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!” Mire az asszony: „Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról!” Erre Jézus így szólt hozzá: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd!” És a lánya meggyógyult még abban az órában.
Mt 15,21-28

Fölséges és dicsőséges Isten,
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat. Amen.
(Szent Ferenc atyánk imája)

Nápoly közelében született 1696-ban. A római és a kánoni jog doktora. Pap lett, és megalapította a Megváltóról elnevezett társulatot, az úgynevezett redemptoristákat. Prédikációiban arra törekedett, hogy a nép keresztény életét előmozdítsa. Könyveket is írt, főként erkölcstani jellegűeket. Az erkölcstudománynak igazi mestere. XIII. Kelemen 1762-ben Santa Agata dei Goti püspökévé nevezte ki, e tisztétől hamarosan megvált. Rendtársai között halt meg a campaniai Noccra de’ Paganiban 1787. augusztus 1-jén.

Liguori Szent Alfonz Mária püspök műveiből

Az életszentség és a lelki tökéletesség abban áll, hogy szeretjük Istenünket, Jézus Krisztust, legfőbb Jótevőnket és Megváltónkat. A szeretet foglalja csokorba, és őrzi meg mindazt az erényt, ami az embert igazán értékessé teszi.

Nemde Isten az, akit teljes szívünkből szeretnünk kell? Ő maga öröktől fogva szeretett minket, így szól hozzánk: „Ne feledd, ember: én előbb szerettelek téged. Még meg sem születtél, még a világ sem létezett, és én már szerettelek. Öröktől fogva vagyok, és öröktől fogva szeretlek.”

Isten jól tudta, hogy ajándékozó jóságával megnyeri az emberi szívet, ezért adományaival akarta felkelteni az emberben a viszontszeretetet. Mintha csak azt mondaná: „Azzal akarom az embereket viszontszeretetre indítani, ami rabságba ejti őket: a szeretet kötelékével!” Ezt akarja megvalósítani mindazzal az ajándékával, amelyet az embernek adott. Lelket adott neki, hogy hozzá hasonlóan emlékezni, gondolkodni és akarni tudjon. Testet is adott, hogy érezni is tudjon. Az emberért teremtette az eget, a földet és a föld minden gazdagságát. Az ember iránti szeretetből úgy rendelkezett, hogy minden teremtmény az embert szolgálja, az ember pedig szeresse őt ezért a sok adományért.

De nemcsak azokat a csodaszép teremtményeit akarta nekünk adni, hanem – hogy biztosítsa magának szeretetünket – annyira szeretett minket, hogy önmagát is teljesen nekünk adta. Túláradó szeretetében az örök Atya nekünk adta egyszülött Fiát. Amikor azt látta, hogy mindnyájan halottak vagyunk a bűn miatt, és hiányzik lelkünkből a kegyelem, íme, mit tett? Igen nagy, sőt az Apostol szavai szerint végtelen szeretetében elküldte nekünk szeretett Fiát, hogy ő nyújtson helyettünk elégtételt, és így visszavezessen minket a bűn nélküli életre.

Fiát adta értünk, akinek azért nem kegyelmezett, hogy ezzel nekünk kegyelmezzen. Vele együtt nekünk ajándékozta minden kincsét: kegyelmét, szeretetét és az örök boldogságot, hiszen mindez csekélység Fiához képest. Az Apostol is mondja: Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? (Róm 8, 32)

Abban az időben amikor Jézus tanított, valaki megszólalt a sokaságból: „Mester, szólj testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.” Ő így válaszolt neki: „Ember, ki hatalmazott fel engem, hogy bírátok legyek, és elosszam örökségteket?”
Majd a tömeghez fordult: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.”
Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtenem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet!
Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?
Így jár az, aki kincset gyűjt magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék.”
Lk 12,13-21

380 körül született az emíliai Imolában, itt lett pap. 424-ben Ravenna püspökévé választották. Nagy hatású beszédeivel és írásaival tanított. 450 körül halt meg.

Az utókor által a „Chrysologus” azaz „Aranyszavú” jelzővel dicsért egyháztanító az egyik beszédében szorosan összekapcsolja az imádságot, a böjtöt és az irgalmasság cselekedeteit. Ha bármelyik is hiányzik, a hit halott marad.

Aranyszavú Szent Péter beszédeiből

A Szűz méhében fogan, életet ad, és mégis szűz marad, ami nem megszokott dolog, hanem jel; nem belátás, hanem erő; ez kezdet, nem természet; nem közönséges, hanem egyedülálló dolog, isteni, nem emberi; Krisztus születése nem szükségszerűség, hanem hatalom műve, a vallás szentsége, az emberi üdvösség helyreállítása.

Aki nem születve, az érintetlen agyagból alkotta az embert, megszületve, az érintetlen testből alkotta az embert.

Aki kezével az agyagból jóságosan kiformálta emberi testünket, az jóságosan testet öltött magára, hogy megváltson bennünket. Tehát azzal, hogy a Teremtő a teremtményben, Isten az emberi testben jelenik meg, a teremtményt tiszteli meg, de a Teremtőn sem esett ezáltal sérelem.

Ember, miért tartod magadat annyira hitványnak, amikor Teremtőd szemében oly értékes vagy? Amikor Isten annyira megbecsült, miért alacsonyítod le önmagadat? Miért kutatod, hogy miből lettél, és nem törődöl azzal, hogy mivégre is születtél? Nemde mindaz, amit e világon látsz, a te otthonod? A bensődbe áramló fény eloszlatja azt a sötétséget, amely körülvesz téged. Érted van kimérve az éjszaka és a nappal, neked ragyognak az égbolt napja, holdja és különböző fényű csillagai. A földet is miattad díszíti virág, erdő meg gyümölcs. Számodra teremtette Isten az élőlények csodás sokaságát a levegőben, a földön és a vizekben, hogy az eljövendő új világ örömét ne lehangoló, kietlen magányosság előzze meg itt.

Teremtőd azt is kigondolta, hogy mindezeken felül mivel növelje még megbecsülésedet: beléd helyezte saját képmását, hogy a láthatatlan Alkotót látható képe jelenítse meg. Neked engedte át a földi javakat, hogy az Úr képmása ne legyen elzárva ettől a nagyon gazdag világ birtoklásától. Isten azt, amit önszántából tieddé tett, nagylelkűen önmagából nyújtotta neked, mert azt akarta, hogy valóban őt magát lássák az emberben, akiben azelőtt csak tükörképként kívánt láthatóvá lenni. És véghezvitte, hogy ő maga is részese legyen annak az emberi természetnek, amelyet azelőtt csak képmásként fogadott el.

Megszületik tehát Krisztus, hogy megújítsa ezzel a megromlott emberi természetet. Vállalja, hogy gyermek legyen, elviseli, hogy táplálják, átéli az egyes életkorokat, hogy helyreállítsa az általa alkotott teljes emberi életet. Hordozta az embert, hogy az ember immár el ne bukhasson. Azt, akit földinek teremtett, égivé tette. Akinek eddig emberi lelke volt, azt most isteni lélek élteti. Ezáltal mindenestül Istenhez emeli fel az embert, hogy semmit se hagyjon meg benne mindabból, ami bűn, halál, szenvedés, fájdalom és földi dolog. Mindezt pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus teszi, aki az Atyával él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, most és mindenkor fogyhatatlan századokon át. Ámen.

Márta Máriának és Lázárnak nővére. Amikor Betániában vendégül látta az Urat, buzgó lélekkel szolgált neki. Könyörgésével kieszközölte testvére, Lázár feltámasztását.

Szent Ágoston püspök beszédeiből

Márta és Mária, nemcsak test szerint, hanem a vallásban is testvérek voltak. Mindketten híven ragaszkodtak az Úrhoz, mindketten szívesen szolgálták a test szerint náluk levő Urat. Befogadta őt Márta, mint ahogyan vándorokat szokás befogadni. Igen, vendégül látta, de mint a szolgálóleány az Urát, mint esendő ember az Üdvözítőjét, mint teremtmény a Teremtőjét. Vendégül látta, hogy testét táplálja, aki viszont őt Lélekkel táplálta. Urunk ugyanis azért vette magára a szolga alakját, hogy ebben a szolgai alakban szívességből, ne pedig kötelességből táplálják őt a szolgák. Hiszen részéről már az is szíves szeretet volt, hogy testi táplálékot fogadott el tőlük. Emberi testben élt, így meg is éhezett, és meg is szomjazott.

Úgy fogadták tehát az Urat, mint vendéget, aki a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám, akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek (Jn 1, 11-12). Fogadott gyermekeivé tette a szolgákat, hogy testvérei legyenek, kiváltotta őket a bűn rabságából, hogy társörököseivé tegye. Mindazonáltal közületek senki se sóhajtozzék így: „Boldogok, akik méltók voltak arra, hogy Krisztust saját otthonukban fogadják!” Ne siránkozzál és ne keseregj azon, hogy te olyan korban születtél, amikor az Urat test szerint már nem láthatod. Ezt a megtiszteltetést tőled sem vette el, hiszen megmondta: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek (Mt 25, 40).

Egyébként megnyugtatásodra mondhatom neked, Márta, áldott vagy jó szolgálatodért! Munkádért jutalmul megkapod a boldog nyugalmat. Most ugyan sokféle teendőd lefoglal téged: táplálni igyekszel halandó embereket, akik szentek. De ha majd bejutsz az örök hazába, vajon találsz-e ott vándort, akit vendégül láthatnál? Találsz-e ott éhezőt, akivel kenyeredet megoszthatnád, szomjazót, akinek italt nyújthatnál, beteget, akit meglátogathatnál, veszekedőt, akit megbékíthetnél, halottat, akit eltemethetnél?

Mindezekből ott egy sem lesz. Hát akkor mi lesz? Csak az lesz, amit Mária választott. Ott majd minket táplálnak, nem mi adunk táplálékot. Hiszen ott majd az lesz teljes és tökéletes, amit Mária már itt választott magának, amikor az Úr igéjének arról a dús asztaláról morzsákat gyűjtögetett. Akarjátok hát tudni, mi lesz majd odaát? Maga az Úr mondja szolgáiról: Bizony, mondom nektek, asztalhoz ülteti őket, és megy, hogy kiszolgálja őket (Lk 12, 37).