P. Kis Kornél OFM: Testvérek, akiket Szent Ferenc ki nem állhatott – Válogatás legendarészletekből

  Volt jó néhány rendtag, akit Szent Ferenc elkerült, látni se bírt, nevének említésére kijött a sodrából. Mielőtt magunkra ismernénk, és azt gondolnánk, hogy Szent Ferenc, a béke embere, a szelíd és alázatos Krisztus követője békétlenség forrása lett volna a … Bővebben

 

Volt jó néhány rendtag, akit Szent Ferenc elkerült, látni se bírt, nevének említésére kijött a sodrából. Mielőtt magunkra ismernénk, és azt gondolnánk, hogy Szent Ferenc, a béke embere, a szelíd és alázatos Krisztus követője békétlenség forrása lett volna a közösségben, címünk azokra a testvérekre utal, akik a rend, a szerzetesség, a katolikusság lelkületével ellentétesen éltek, és ezzel érdemelték ki szentünk haragját, és időnként a rendből elbocsátó utasítását is.

Neki is lehettek nehéz emberei! Például a tanult testvérek, amikor fel akarták forgatni az evangéliumi egyszerűséget okoskodásukkal, hogy a rend „szervezettebb” és „hatékonyabb” legyen. Esetleg azok személyek, akik miatt imájában, a Miatyánk kifejtésében kéri a Mindenhatót: „ha nem bocsátunk meg valamit egészen, add, Uram, hogy teljesen megbocsássunk,” illetve akiket a híveknek írott levelében említ: „ha pedig valaki nem akarja őket úgy szeretni, mint önmagát, legalább ne okozzon nekik rosszat, hanem tegyen jót.”

A rendből elkergette azokat, akik nem akartak bűnbánatot tartani, a paráznákat, kiről a meg nem erősített regulában írja: „ha valamelyik testvér az ördög incselkedésére a paráznaság bűnébe esik, fosszák meg rendi ruhájától, melyet rút bűnével elveszített, hagyja azt ott, és végleg küldjék el szerzetünkből. Utána tartson bűnbánatot bűnei miatt.”Felfogása a hatodik parancs hajótöröttjeiről szelídült – talán a kiállt sok kísértés tapasztalata miatt -, hiszen a végleges Regulában ez a kitétel nem szerepel, viszont annál inkább hangsúlyos a vétkező testvér iránti irgalom, aki végezzen bűnbánatot a rend keretein belül, ne elhagyva azt. Számos esetben inti meg a pénz szeretetét a testvéreknél, vagy a tudás, a könyvek iránti rendezetlen vonzalmat, és épp így kikel a hivatalok elfogadásától, kiváltságok szerzésétől is.

Szent Ferenc – noha csak akkor koldultak a Kisebb Testvérek, ha dolgozni nem volt lehetőségük -, a rendben való megmaradást a koldulásra való készséggel is mérte. Celanoi Tamás legendaírója őrizte meg felfogását:

„Boldogságos Ferenc gyakran mondogatta, hogy az igazi Kisebb Testvérnek mindig készen kell állnia az alamizsnagyűjtésre.

Az egyik helyen élt egy testvér, aki sehogyan sem akart kéregetni menni, ellenben az asztalnál több ember helyett is megfelelt. A szent, mikor látta, milyen nagy barátja hasának, s milyen derekasan kiveszi részét a munka gyümölcsének elfogyasztásából, ellenben mennyire húzódozik a dologtól, egyszer így támadt rá: “Menj csak utadra, légy testvér, mert te kizárólag a testvérek verejtékéből akarsz élni, míg Isten művének végzését elhanyagolod. Olyan vagy, mint a heretestvér, amelyik nem vesz részt a méhek munkájában, mégis elsőnek akar lakmározni a mézből.” És a testi ember, mikor látta, hogy torkosságát leleplezték, visszatért a világba, melyet különben még csak fél lábbal hagyott el. Kilépett a szerzetből, és aki semmi volt az alamizsnagyűjtésben, a szerzet számára is semmi lett, aki az asztalnál több ember helyett is megfelelt, még több ördög munkáját végezte ezentúl.”

A föntieket mind figyelembe véve, Ferenc két számára kiemelten utálatos viselkedést kárhoztatott: a rágalmazást és a különcködést. Rontani egy testvér jó hírét, és magát jobb színben tüntetni fel a valóságosnál.

Előző cikkemben a rágalmazókról már szóltam, (Rágalom-példa a spirituális körbetartozásra – Ferenc és Testvérei 2018. július) de ott is előkerült az álszentség, a csupán valaminek látszani akarás gondolata. Szent Ferenc prófétai lelke gyakran leplezte le az álszenteket, a nem tiszta szándékú rendtársakat, a sátán mesterkedéseit. Gyakran segített ugyanakkor megszabadulni kísértésektől, és ha valakinek nem volt hivatása a szerzetesi élet, ráébresztette, hogy a világban élve, családot alapítva kell szolgálnia az Urat. Rettenetesen fájt neki, ha olyan motivációkat fedezett fel egy „testvérnél”, amelyeket megátalkodottság és az alázat teljes hiánya vezérelt.

E soroktól teljesen átadnám a tollat Boldog Tamás testvéremnek, Szent Ferenc legendaírójának, mert minden szava aktuális, és nem kell magyarázni.

 „Egy testvér külső jelek szerint nagyon szent és jámbor életet élt, de amellett nagyon különcködő volt. Jóformán minden idejét imádsággal töltötte, és a hallgatást olyan szigorúan vette, hogy szavak helyett csak jelekkel szokott gyónni. A Szentírás szavaiért szinte lángolt, és hallatukra úgy mutatta, mintha valami különös édesség öntené el lényét. Egyszóval mindenki háromszorosan szentnek tartotta.

Ekkor történt, hogy a boldogságos atya is beállított az illető házba, mert látni kívánta a testvért és hallani a szentet. Mialatt a többiek váltig dicsérték és magasztalták előtte az állítólagos szentet, ő csak annyit mondott: “Hagyjátok, testvérek, ne dicsérjétek előttem az ördög csalafintaságát. Mert tudjátok meg, hogy nem más ez, mint ördögi kísértés és ravasz ámítás. Biztos vagyok benne; erre legkétségbevonhatatlanabb bizonyítékom, hogy a testvér nem akar gyónni.”

A testvérek nagyon zokon vették ezt, különösen a szent helyettese. “Hogyan volna lehetséges – mondották -, hogy a tökéletesség ennyi jele mögött ravasz ámítás lappang?” Mire az atya így felelt: “Parancsoljátok csak meg neki, hogy hetenkint egyszer-kétszer végezzen szentgyónást; ha vonakodik megtenni, tudjátok meg, hogy igazat mondottam.”

Erre helyettese magához szólította a testvért, és először kedélyesen elbeszélgetett vele, majd ráparancsolt, hogy végezze el gyónását. Az azonban tagadólag válaszolt: ujját szájára téve fejrázással fejezte ki, hogy semmi körülmények közt sem hajlandó gyónni. A testvérek mind elnémultak, mert attól féltek, hogy valami botrány kerekedik az álszent viselkedéséből. De az néhány napra rá a maga jószántából elhagyta a szerzetet, és visszatért a világba, azaz visszatért saját hányadékához. Ezzel megkettőzte bűnét, mert a bűnbánat tartásának lehetőségén túl hamarosan életét is elvesztette.

A különcködés tehát mindig kerülendő, mert lényegében nem más az, mint csábító örvény. Sok különcről megmutatta a tapasztalat, hogy “az égig emelkedtek, s utána mélységbe süllyedtek”. Állandóan figyelmezz tehát a szentgyónásra, mert az nemcsak szentté tesz, hanem mutatja is az életszentséget!”

 „Egyszer, mikor arról beszéltek előtte, hogy a fondi püspök két, eléje járuló testvérnek, akik nagyobb világmegvetésük fitogtatására a szokásosnál hosszabb szakállt növesztettek, ezt mondta: “Vigyázzatok, hogy rendetek szépségét el ne csúfítsátok ilyen új szokások bevezetésével,” a szent tüstént felpattant, kezét az égre emelte, és könnytől ázó arccal ilyen imádságra vagy inkább átokra fakadt: “Uram, Jézus Krisztus, te tizenkét apostolt választottál magadnak; ezek közül egy ugyan kiesett, de a többi hűségesen kitartott melletted, és egy szívvel-lélekkel hirdette szent Evangéliumodat. Te, Uram, régi irgalmadról való megemlékezéssel azért támasztottad ebben az utolsó órában a Kisebb Testvérek szerzetét, hogy segítségére legyenek szent hitednek, és közreműködésükkel kifejezésre juttassák Evangéliumod titkát. Ki fog tehát helyettük elégtételt szolgáltatni neked, ha hivatásuk elhanyagolásával nemcsak hogy nem adnak jó példát az embereknek, hanem egyenesen a sötétség cselekedeteit állítják eléjük? Legyenek átkozottak általad, szentséges Uram, nemkülönben egész mennyei udvarod által, és énáltalam, kicsiny (szolgád) által mindazok, akik rossz példájukkal összezavarják és lerontják, amit te előbb ezen Rend szent testvéreinek kezével építettél, és most sem szűnsz meg építeni.”

„Ma sokak szemében gyűlöletesek az erénygyakorlatok, főleg azok szemében, akik mielőtt dolgoznának, pihenni szeretnének, s ezzel nem Ferenc, hanem Lucifer fiainak bizonyulnak. Több közöttük a beteg, mint a harcképes ember, holott mivel munkára születtek, egész életüket harcnak kellene felfogniuk. Nincs ínyükre a munka, szemlélődésre képtelenek. Mivel különcködésükkel mindenkit zavarnak, s inkább szájukkal, mint kezükkel dolgoznak, gyűlölik azt, aki a kapuban megmondja az igazat, és még azt sem tűrik, hogy valaki akár csak az ujja hegyével is megérintse őket.

De még jobban csodáljuk azoknak arcátlanságát, akik – boldogságos Ferenc szavával élve – odahaza arcuk verítékével keresték kenyerüket, és most munka nélkül, a szegények verejtékéből akarnak élni.

Csodálatos agyafúrtság! Bár semmit sem dolgoznak, mégis azt vélhetnéd, hogy állandóan el vannak foglalva. Bezzeg számon tartják az evés idejét, és ha az éhség sürgeti őket, készek a napot okolni, hogy elaludt. Ó, jóságos atyám, hogyan ismerhetném el a te dicsőségedhez méltóknak ezen emberek szörnytetteit? Mert még a ruhát is méltatlanul viselik! Te arra tanítottál bennünket, hogy e forgandó és gyorsan múló időben az érdemek kincseit igyekezzünk gyarapítani, hogy ott, a másik életben ne legyünk kénytelenek koldulni; ezek ellenben még hazájuknak sem örülnek, s a végén számkivetésbe kerülnek. Nagyon divatos ma ez a betegség az alattvalók között, mivel az elöljárók mindenre szemet hunynak, mintha bizony lehetséges volna elnézni mások hibáját anélkül, hogy maga is ne osztozzék a bűnhődésben.”

„A rossz testvérek cselekedeteit – szokta mondogatni – a jó testvérek is megsínylik, mert anélkül, hogy ők maguk vétkeznének, magukon viselik a rosszak példájának bélyegét. Mintha éles karddal vernének át és azt egész nap bennem forgatnák!” Ezért lehetőleg visszahúzódott a testvérek társaságától, főleg azért, hogy ne kelljen megint rosszat hallania valamelyikükről, ami új fájdalmat okozna neki.

Ezt is szokta mondani: “Eljön az idő, mikor a rossz példák annyira rossz hírbe hozzák Isten kedves szerzetét, hogy tagjai szégyellenek majd a világ szeme elé kerülni. Akik akkor kérik a Rendbe való felvételüket, azokat igazán a Szentlélek vezérli; azokon semmi nyomot nem hagy a test és vér, és valóban áldottak lesznek az Úrban. És bár nem fognak érdemszerző cselekedeteket művelni, mivel a szeretet, mely a szenteket tüzes cselekvésre készteti, kihűl bennük, mégis félelmetes kísértéseknek lesznek kitéve; akik azonban kiállják az idő próbáját, azok valóban különbek lesznek elődeiknél. De jaj, azoknak, akik a szerzetesi életnek csupán külső látszatával dicsekszenek, (szellemi) tunyaságba süllyednek, és még csak meg sem kísérlik, hogy ellenálljanak a választottak megpróbálására rájuk bocsátott kísértéseknek. Mert csak azok nyerik el az élet koronáját, akik hűségesnek találtatnak, s akiket közben alaposan próbára tesz a kárhozottak gonoszsága.”

Talán ráismertél valakire, esetleg most adatott meg a kegyelem, hogy magadra!