1572 júniusában Hollandiában a kálvinisták hatalmukba kerítették Gorcum városát. A ferenceseket és más papokat összeszedték és különböző helyekre vezették őket, közönséges játékokkal megcsúfolva. Amikor Briellébe vitték a foglyokat, egy Lumey nevű vezér felszólította őket, hogy tagadják meg az Eucharisztiába és a Római Pápa primátusába vetett hitüket. Mivel szilárdan kitartottak a hitben, a legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá őket. Különböző megcsonkítások után valamennyit kivégezték. XI. Pius pápa avatta szentté őket.

Gorkumi vértanúk – Vértanúságuk története egy kortárs leírása szerint

Miután a foglyokat a városon kívülre vezették, a poroszlók alkalmas helyet kerestek a kivégzéshez. Végül eljutottak a Szent Erzsébetről nevezett Rugge-ni monostorhoz. Volt a monostorban egy pajtaszerűen széles helyiség, melyben az azon a vidéken használatos gyeptéglákat tartották. Belül két gerenda: az egyik átlós irányban és hosszú, a másik rövidebb. A katonák ezeket összes foglyuk felakasztásához alkalmasnak találták. Azonnal oda is vezették őket, akik készek voltak arra, hogy katolikus hitükért elszenvedjék a halált, és végső gyötrelmeiket és egymást is imádságban kölcsönösen Istennek ajánlották. Akkor egyik a másikat a halálbüntetés állhatatos elviselésére bátorította, hogy reményüket a már-már elérendő örök égi jutalomba vessék. Majd mindnyájukat levetkőztették. Közülük elsőnek a tiszteletreméltó gvardián atyát ragadták meg. Ő mindegyik testvérét külön-külön, egyiket a másik után megölelte, megcsókolta, végső szavaival buzdította és kérte őket, hogy a katolikus hitért bátran, kitartóan, utolsó leheletükig küzdjenek; a testvéri szeretetben, melyet életükben gyakoroltak, egyazon hittel és lelkülettel halálukig kitartsanak. Az utolsó óra ne válassza el őket, akiket eddig egyetlen szent közösségbe kapcsolt a kölcsönös szeretet.

Már közel van, hogy Isten kezéből elnyerjék küzdelmeik hőn óhajtott jutalmát: az örök boldogság koronáját. Koronáik már készen vannak, hogy fejükre kerüljenek, el ne veszítsék gyávasággal, hanem a halált megvetve, férfiasan ragadják meg. Végül is amilyen lelkülettel szemlélik őt, az előttük járót, ugyanolyan lelki készséggel kövessék is. Ilyen és hasonló szavak közt vidáman és fürgén föllépett a létrára, s miután – társait biztatva – a kötelet nyakára hurkolták, hangja elnémult. Mikor ő már függött, Jeromos vikárius, Nicasius Hézius, azután Lénárt és Miklós plébánosok, a biztatásban és megerősítésben társai, az ő halálának példáján megerősödve teljesítették nehéz feladatukat. Mindnyájan a hosszú gerendára voltak felakasztva, négy kivételével. A másik gerendán a gvardián és egy laikus testvér: név szerint Kornél között függött Godefridus Dunaeus. A negyedik Jakab, a premontrei, egy létrára volt akasztva. Különben a végrehajtó pribékek hanyagul végezték a kivégzést, keveset törődve azzal, hogy áldozataikat jó szorosan kössék, hogy hamar meghaljanak. Az egyik ugyanis a kötelet mint valami zablát harapta, a másiknak az álla végére volt helyezve, a harmadiknak ugyan a nyakára, de nem volt eléggé megszorítva. így történt, hogy lassan távozhatott el a lelkük, és tovább tartott szenvedésük. Egyikük, a tiszteletreméltó Nicasius, akinek a szájába szorult a kötél, még fényes nappal is lélegzett. A kivégzés végrehajtóinak úgy két óra hosszat tartott a foglalatosságuk. Éjfél után 2 órakor kezdték és 4 órakor végezték.

Istenünk, te szent vértanúidat, Miklóst, Wilhal-dust és társaikat a hitért való állhatatos szenvedésért az örök élet koronájával jutalmaztad. Add kérünk, hogy hitbeli hűségüket kövessük, s velük együtt elnyerjük az örök dicsőséget.

Július 8-án csütörtökön, az esti szentmisén pálos vendégeink lesznek.

A szentmise után a Mindszenty-kertben megkoszorúzzuk Kováts Ferenc mártírsorsú káplán emlékművét.

Kedd

Ter 32,23-33; Mt 9,32-38

„Nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz engem.”

Az atyai áldást csalással szerezte meg Jákob, Isten áldásáért viszont meg kell küzdenie. Győztesen kerül ki a küzdelemből, de nem sértetlenül: élete végéig hordozza az Úrral való viaskodás nyomát.

Sokan vannak, akik nem vállalják ezt a küzdelmet. A farizeusok például nem harcolnak Istennel az áldásért, nem szolgáltatják ki szívüket Jézus érintésének, hanem inkább vastag páncéllal veszik körül, s ellenállnak a kegyelemnek. De nem is nyerhetik el az áldást, nem is lehetnek a nép atyái és pásztorai, sem munkások az Úr aratásában.

Csak az nyerheti el Isten áldását, papként, szerzetesként, világban élő elkötelezett keresztény hívőként csak az vállalhat küldetést az Egyházban, aki kész a küzdelemre. Aki vállalja a harcot, amelyet nem Isten ellenében, hanem inkább ővele kell megharcolni a gonosszal szemben. S a küzdelem a sötétben folyik, mindaddig, míg el nem jutunk arra a pontra, ahol már semmi mást nem kérünk Istentől, csak az ő áldását. Ha minden erőnkkel belé kapaszkodunk, s nem eresztjük el, míg meg nem áld bennünket, azaz saját isteni életét meg nem osztja velünk. Az egész harc erre megy ki: hogy ne érjük be kevesebbel, mint ővele magával. Akkor Isten győztesnek nyilvánít bennünket, s „megadja” magát annak, aki őrá vágyakozik.

Ne feledjük azt sem, hogy nem kerülhetjük el, hogy Isten megsebezzen bennünket. Ez a sebesülés lesz emléke a küzdelemnek, hogy soha meg ne feledkezzünk róla. Mert csak az lehet az isteni áldás hordozója, aki az Úr kézjegyét viseli, aki stigmatizált – talán kívül is, de szívében bizonyosan.

Amerre az Úr Jézus jár, mindenkit megérint (Isten ujjával, a Szentlélekkel – olvassuk Lukács evangélistánál). Ez az érintés egyszerre gyógyít és megsebez. Helyreállítja a természet rendjét, visszahelyez a társadalomba, ugyanakkor újabb hiányt támaszt, amely itt a földön nem gyógyítható: mélységes sóvárgást az isteni élet után.

Boldogok, akik azt a sebet viselik! Akik saját testükben-lelkükben élik át, hogy Isten újra meg újra „átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky). Ők lesznek alkalmasak arra, hogy a nép atyái és pásztorai legyenek. Az ő életükben az Istennel való birkózás édes öleléssé válik, s együtt munkálkodnak tovább, hirdetve Isten országának örömhírét, és meggyógyítva minden betegséget és minden bajt.

(Barsi Balázs-Telek Péter-Pál: Magasság és mélység – Évközi idő)

„Álmában úgy látta, hogy egy létra áll a földön, amelynek teteje az égig ér, és Isten angyalai fel- és lejárnak rajta.”

Az eget a földdel összekötő létra, melyet Jákob álmában látott, Jézus Krisztusban vált valóságossá. Ő az, aki lejött az égből, hogy megmutassa az odavezető utat, szélesre tárja a menny kapuját, és magával vigyen minket. Őbenne kapcsolódott össze a földi élet a mennyeivel, s teljesedett be az az ígéret, melyet az Úr Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adott.

Jákob még megrémült, amikor fölébredt, mert álmában az Úrral találkozott. Az Evangéliumban szereplő kislánynak viszont, aki halálos álmából fölébredve szemtől szembe találta magát az Úrral, nem kellett remegnie, amikor Jézus kezét megfogva fölsegítette. Jákob átérezte a hely szentségét, ahol az Úr álmában megjelent neki és szólt hozzá, a vérfolyásos asszony viszont nem a szent helyen, hanem Jézus személyében tapasztalta meg Isten hatalmát.

Mi még nagyobb kiváltságokban részesültünk. Jézus ugyanis nem azért jött, hogy tizenkét évi betegség után néhány tucat évre egészséget adjon, nem is azért, hogy a halottak visszatérjenek a földi életbe, majd újra meghaljanak, hanem ezekkel az előképekkel is az örök életre utalt, amelyet azzal érdemelt ki számunkra, hogy betegségeinket magára vette, s megízlelte a keserű halált.

Amit Jákob álmában látott, az mindennapi valóság lett: az ég és a föld összeért, s a mennyei élet már itt a földön megkezdődött bennünk. Különösen is tapasztalható ez a szentmisében, ahol az Úr Jézus megszenteli a helyet eucharisztikus jelenlétével, s amikor megérintjük istensége ruhájának szegélyét a szentostyában, a mennyei gyógyszert vesszük magunkhoz, mely oltalmaz a bűnök okozta betegség ellen, és a halhatatlanság orvosságát nyerjük, mely az örök életet adja nekünk.

Jákob fogadalma így kezdődött: „Ha az Isten velem lesz…”, a miénknek pedig így kellene kezdődnie: Mivel az Isten ígéretéhez híven velem van, és nem hagy el, s Jézus Krisztusban megmutatta az Utat, amelyen járjak, és mivel az örök élet kenyerével táplál és az üdvösség ruhájába öltöztet, őrködik lelkem épsége fölött s hazavár az atyai házba, egyedül ő az én Istenem… 

(Barsi Balázs-Telek Péter-Pál: Magasság és mélység – Évközi idő – Ter 28,10-22a; Mt 9,18-26 )

A Barátság útján címmel 2021. július 4-én 15,30 órakor templomunkban koncertezik 

a Zalaegerszegi Vegyeskar, Kovács Kata vezényletével.

Közreműködik Tokaj Város Vegyeskara, vezényel Pásztor Istvánné.

Mindenkit szeretettel várunk!

Mária az angyali üdvözlet alkalmával Gábriel főangyaltól tudta meg, hogy idős rokona, Erzsébet, Keresztelő Szent János leendő anyja már hat hónapja gyermeket vár. Azonnal útra kelt, hogy a nehéz napokban segítségére lehessen. Ehhez a látogatáshoz kapcsolódik Mária csodaszép hálaéneke, a Magnificat, amely azóta is a keresztény ember kedves imádsága.

Tiszteletreméltó Szent Béda áldozópap szentbeszédeiből:

Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben (Lk 1, 46). Mária ezekkel a szavakkal bizonyára a neki külön megadott adományokért ad hálát, azután Isten általános jótéteményeit sorolja fel, amelyekkel az Úr meg nem szűnik mindörökké segítségére sietni az emberi nemnek. Az Urat pedig annak lelke magasztalja, aki minden belső elhatározását Isten dicséretének és szolgálatának veti alá, aki Isten parancsainak megtartásával azt tanúsítja, hogy állandóan szeme előtt tartja az ő fenséges hatalmát. Annak szíve ujjong üdvözítő Istenében, akit egyedül csak az örök üdvösséget ígérő Teremtőre való emlékezés gyönyörködtet. Noha ezek a szavak minden tökéletes lélekre állanak, a legjobban az illett, hogy Isten szent Szülője mondja el ezeket; őbenne a rendkívüli érdem kiváltságánál fogva annak lelki szeretete lángolt, akinek testi fogantatása örömmel töltötte be. Ő joggal ujjonghatott a többi szentnél nagyobb örömmel Jézusban, azaz Üdvözítőjében, mert akit az üdvösség örök szerzőjének ismert, arról tudta, hogy evilági származására nézve az ő testéből fog megszületni; így egyetlen személyben fia is, Ura is lesz. Mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas: ő, akit Szentnek hívunk (Lk 1, 49). Semmit sem tulajdonít tehát saját érdemeinek, mert nagy voltát a lényegénél fogva hatalmas és nagy Isten ajándékának tartja, aki a benne hívő kicsinyeket és gyengéket erősekké és nagyokká szokta tenni. Helyesen tette hozzá azonban: ő, akit Szentnek hívunk, hogy figyelmeztesse hallgatóit, sőt mindazokat, akikhez szava eljut, hogy kioktassa őket a hitre és nevének segítségül hívására, s így ők is részesei lehessenek az örök szentségnek és az igazi üdvösségnek a prófétai szózat szerint: Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül (Joel 3, 5). Ez az a név, amelyről fentebb mondja: Szívem ujjong üdvözítő Istenemben.

Mindenható, örök Isten, a te sugallatodra indult útnak a Boldogságos Szűz Mária, hogy szent Fiadat méhében hordozva, Erzsébetet meglátogassa. Add, hogy a Szentlélek indításait hűségesen kövessük, és Máriával együtt mindig magasztaljunk téged. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Péter-Pál napja után a római egyház első vértanúiról emlékezünk.

Róma égését (64. július 17-23.) követően indított első egyházüldözés alkalmával sok hívőt öltek meg. Erről a pogány történetíró, Tacitus részletesen tudósít Annaleseiben (15, 44), Kelemen, római püspök a korintusiakhoz írt levelében (5-6. fejezet) tanúskodik.

Szent I. Kelemen pápának a korintusiakhoz írt leveléből:

Állítsuk szemünk elé a jóságos apostolokat. Pétert, aki a gonosz féltékenység miatt nemcsak egy vagy két, hanem sok megpróbáltatást viselt el, és így vértanúságot szenvedvén a dicsőség megérdemelt helyére költözött. Féltékenység és viszály okozta, hogy Pál a béketűrés pályabérét felmutathatta: hétszer verték bilincsbe, menekülésre kényszerítették, megkövezték, Keleten és Nyugaton az igét hirdette, hitének dicső híre messze elterjedt, és miután az igazságra tanította az egész világot, a Föld határáig ért, a nép vezetői előtt vértanúságot szenvedett, így távozott el a világból, és költözött el a szent helyre, mint a béketűrés legszebb példaképe.

Ezekhez a férfiakhoz, kik szentül rendezték életüket, a kiválasztottak nagy serege járult, akik ugyancsak a féltékenység miatt sok kint és gyötrelmet szenvedtek, és a legszebb példát adták nekünk. A Danaidák és Dirkék kínjával szenvedtek üldöztetést a féltékenység miatt az asszonyok, akik, miután súlyos és kimondhatatlan kínokat álltak ki, elérkeztek a hit pályafutásának végére, és gyenge testükkel a legszebb pályabért nyerték el. A féltékenység elidegenítette az asszonyok szívét férjeiktől, és ez fordította visszájára Ádám atyánknak ezt a mondását: Ez már csont a csontomból, és hús a húsomból (Ter 2, 24). A féltékenység és a pártoskodás nagy városokat dúlt fel, és nagyszámú népeket irtott ki gyökerestül.

Ezeket nemcsak azért írjuk, kedveseim, hogy kötelezettségeitekre figyelmeztessünk benneteket, hanem hogy magunkat is ugyanerre emlékeztessük, mert ugyanazon a küzdőtéren vagyunk, és ugyanaz a harc vár reánk is. Hagyjuk ezért a hiú és hasztalan gondokat, és térjünk át a mi dicső és tiszteletreméltó hagyományainkra. Lássuk, Alkotónk szemében mi a szép, a kellemes és a szívesen látott. Nézzünk figyelmes szemmel Krisztus vérére, és ismerjük fel, Isten előtt milyen drága az ő vére, amely üdvösségünkre kiontatván, az egész világnak megszerezte a bűnbocsánat kegyelmét.

Az első római vértanúk története azt tanítja nekünk, hogy

„a vértanúk hatalmas serege a testvéri szeretetből nyert erőt, mert egy volt a hitük és a lelkük”

amint a mai nap laudesének (reggeli dicséretének) Benedictus-antifónájában imádkoztuk. 

Ezt a napot Péter és Pál apostol vértanúsága tette nekünk szent nappá. Nem valami alig ismert vértanúkról szólunk, hiszen minden földre elhat szózatuk, a földkerekség végéig eljut igéjük (Zsolt 18, 5). Ezek a vértanúk látták is azt, amit hirdettek, méltányosnak tartották, hogy kövessék Krisztust, hogy megvallják az igazságot, és meghaljanak érte.

Amint tudjátok, Krisztus Urunk még szenvedése előtt kiválasztotta tanítványait, akiket apostoloknak nevezett. Közülük csaknem mindig egyedül Péter képviselte saját személyében az egész Egyházat. És, mint saját személyében az egész Egyház képviselőjének, neki mondta Urunk: Neked adom a mennyek országa kulcsait (Mt 16, 19). Ezeket a kulcsokat ugyanis nem ez az egy ember kapta meg, hanem az egész Egyház.

Pál a damaszkuszi úton találkozott Jézussal, és ettől kezdve minden erejével Jézus örömhírét hirdette. A népek apostolává vált.  

A két apostol vértanúhalálát egy napon ünnepeljük. Egyek is voltak ők ketten. Mindketten a Néró féle üldözés során 67 körül szenvedtek vértanúhalált Rómában. Pétert keresztre feszítették – saját kérésére fejjel lefelé, mert nem tartotta illendőnek, hogy úgy haljon meg, mint mestere, – Pált lefejezték, mint római polgárt e tisztes halálmód illette.

Megüljük tehát ezt az ünnepnapot, amelyet e két apostol vére szentelt meg nekünk. Szeressük hitüket, életüket, megpróbáltatásaikat, szenvedéseiket, tanúságtételüket és igehirdetésüket!

Istenünk, te Péter és Pál apostol ünnepével áldott szent örömet adtál a mai napon. Engedd, hogy Egyházad mindenben kövesse azok tanítását, akik első hirdetői voltak keresztény hitünknek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Amikor Jézus látta, hogy nagy tömeg veszi körül, meghagyta tanítványainak, hogy hajózzanak át a Genezáreti-tó túlsó partjára.
Ekkor egy írástudó lépett hozzá, és így szólította meg: „Mester, követlek téged, bárhová mégy.” Jézus figyelmeztette: „A rókáknak odújuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania fejét.”
Egy másik tanítványa pedig ezt kérte tőle: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat.” Jézus azonban így válaszolt: „Kövess engem, és hagyd a holtakra, hogy eltemessék halottaikat!”
Mt 8,18-22

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte.
Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából.
Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot.
Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy?” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen.
Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak. Mk 5,21-43