† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben: Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal fog meghalni. (Jn 12,20-33)
Fordulópont.
Jézus küldetésében elérkezik ahhoz az eseményhez, ami két szempontból is döntő jelentőségű. Megtapasztalja, hogy küldetése megszólítja a pogányokat, a „távollévőket” is. Ő, aki azt gondolta, hogy küldetése Izrael fiaihoz szól, megérti, hogy az Atya tervei lehetnek mások: ha a választott nép fiai nem hallgatnak rá, akkor majd közvetlenül a pogányok fognak. Ezen a ponton „Jézus előtt Atyjának egy nem várt arca bontakozik ki” (Aszalós János).
Másrészt Jézus azt is megérti, hogy ez nem diadalmasan fog bekövetkezni. Ahhoz, hogy Isten Országa megvalósuljon, kiteljesedjen, a búzaszemnek meg kell halnia. Jézusnak meg kell értenie, hogy a dicsőség órája nem más, mint a kereszt órája, az áldozaté, az odaadott életé. Megéli, hogy „a teremtés: a jó, darabokra törve és szerteszórva a rossz közé.” (Simone Weil)
Rácsodálkozom az ember Jézusra, aki úton van a megértés felé, aki mindig az Atya akaratával méri le a történések alakulását, aki nyitott a mélyebb felismerésekre, aki képes változni és változtatni, ha a helyzet úgy kívánja. Aki képes megrendülni. Rácsodálkozni Atyja akaratára. Aki keresi élete, küldetése értelmét: „Mi az én órám, amiért jöttem?”
Amikor Jézus beszél, mindig magához és magáról is beszél: az élet megértett logikájáról, a szeretet megértett követelményeiről. Hogy a keserű halál válhat a szeretet cselekedetévé; tetté, amit másokért cselekszünk; hogy a szenvedés nem csak az emberlét értelmetlen mellékvágánya, hanem lehet a szeretet égő csipkebokra, amiben maga Isten mutatkozik meg, a velem lévő, az értem szenvedő. Az ilyen Istennel való találkozásban ítéltetünk és dicsőíttetünk meg.
Jézus, aki felismerted, mi a te órád, könyörülj rajtunk!
Jézus arca a küldetés fordulópontján a felismerés megrendültségéé, a földbe hulló búzaszem elfogadásáé.
François Varillon: Isten alázata és szenvedése (részlet)
Isten tettei által nyilatkoztatja ki mivoltát. Az emberre vonatkozó terve, amely Jézus Krisztusban valósult meg, feltárja legbensőbb létét. Benne nem lehet szétválasztani a tettet és a létet. Ha a Megtestesülés az alázat tette, ez azt jelenti, hogy Isten alázatos. „Aki engem látott, látta az Atyát”, mondja Jézus (Jn 14,9). Amikor tehát látom, hogy alázattal megmossa az emberek lábát, „látom” – ha igazat mond – magát Istent, aki titokzatos Dicsősége legmélyén örökösen alázatos Szolga. Krisztus megalázkodása nem a dicsőség valamiféle különleges átalakulása. (…)
A teremtmény egészen spontánul a Hatalom irányában keresi Istenét. Először ebben az irányban tájékozódik. Ha kereszténnyé lett, és arra hívják, hogy szemlélje a megfeszített Krisztus abszolút Tehetetlenségét, makacsul ragaszkodik első megközelítéséhez, amely mélyen megjelölte. Mivel rosszul tért meg, az isteni két képe között ingadozik; többé-kevésbé összeegyezteti őket, mivel képtelen egyesíteni őket: a pogány, uralkodó Hatalom képe változatlanul megmarad alul, fölébe nyomódik a keresztény Tehetetlensége, aki agonizál és meghal.
E két kép együttese tragédia a lélek és a szellem számára. Igaz, Isten mindenható. De milyen Hatalomról van szó? Ez a Kálvária Mindenhatósága, amely kinyilatkoztatja a végtelen Lény Mindenhatóságának igazi természetét. A szeretet alázata adja a kulcsot: kevés hatalom kell az önmutogatáshoz, sok a visszahúzódáshoz.
Isten az alázat (visszahúzódás) határtalan Hatalma.
(Kardos Csongor OFM)