Szent Lajos 1213-ban született Poissyban. Apját, VIII. Lajost tizenkét évesen elveszítette; édesanyja, Szent Blanka királyné nevelte fel az evangélium szellemében. Huszonkét évesen lett Franciaország királya. Tizenegy gyermekét felelősséggel nevelte. Kitűnt az imádságban, a bűnbánatban és a szegények szeretetében. Királyként a népek közötti békére törekedett, s a rábízottak lelki előmenetelén is fáradozott. Krisztus sírjának felszabadítására hadjáratot indított a Szentföldre, de a rosszul előkészített vállalkozás nem sikerült. A perzselő hőség és a hiányos élelmezés következtében már néhány hét elteltével súlyos járvány lépett fel a táborban, amely a királyt is ágynak döntötte. Még súlyosabb csapás volt számára fia, Trisztán halála. Amikor ő maga is egészen legyengült, fölvette a betegek szentségét. Tábori ágyáról felkelve térden állva fogadta a Szent Útravalót, majd húsz órán keresztül dicsőítette az Urat. Halála közeledtével kérte, hogy Szent Ferenc példájára fektessék hamura, s imádkozva, égre emelt tekintettel lehelte ki lelkét 1270. augusztus 25-én. VIII. Bonifác pápa 1297-ben avatta szentté.

Isten, ki Szent Lajost a földi kormányzás gondjai közül a mennyei királyság dicsőségébe emelted, kérünk, közbenjárására add meg nekünk, hogy szolgálatunkban, melyet a földön betöltünk, örökkévaló országodat keressük.

Abban az időben Jézus Jeruzsálem felé tartott. Útközben tanított a városokban és falvakban, melyeken áthaladt.
Valaki megkérdezte tőle: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”
Ő így válaszolt: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak.
A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kint rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón: »Uram, nyiss nekünk ajtót.« Erre ő azt feleli nektek: »Nem tudom, honnan vagytok.«
Akkor ti bizonygatni kezditek: »Veled ettünk és ittunk; a mi utcánkban tanítottál.« De ő megismétli: »Nem tudom, honnan vagytok. Távozzatok tőlem mind, ti gonosztevők!«
Ott majd sírás és fogcsikorgatás lesz, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és mind a prófétákat az Isten országában, magatokat meg kitaszítva onnan.
Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában.
Íme, így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók!” Lk 13,22-30

Augusztus 22-én Mária királynői méltóságát ünnepli az Egyház. Boldogságos Szűz Mária királynő ünnepét 1954-ben rendelte el XII. Piusz pápa, a mennybevétel dogmája kihirdetésének negyedik évfordulóján.

„Illő volt, hogy Fia érdemei folytán előbb itt a földön dicsőség övezze a Szűzanyát, utána pedig megkapja dicsőséges helyét a mennyben is. Illő volt, hogy itt a földön dicső legyen, hogy azután bejusson a mennyei teljes boldogságba. Illő volt, hogy miként itt a földön az erények legmagasabb fokára felemelte Őt a Szentlélek, ugyanúgy a legnagyobb mennyei dicsőségbe is bevigye.” (Szent Amadeus püspök szentbeszédéből)

Ó, tiszta Szűz, ó Szeplőtelen, légy áldott Istenszülő! 
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony! 
Ó Szűzanya, ó enyhet adó, te legszentebb királynő 
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony! 
Te magas égnél magasabb, Te fénysugárnál fényesebb! 
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!
Ó szűzi rendek öröme, angyal seregek éke! 
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!
Te tündöklőbb az egeknél Tisztább szövétnek fényénél! 
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony! 
És minden mennyei rendeknél szentségesebb vagy Úrnő! 
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!

(Agni Parthene – Szent Nektariosz himnusza a Szűzanyáról)

Istenünk, te anyánkká és királynőnkké tetted Fiad édesanyját. Tekints hathatós közbenjárására, és engedd, hogy mennyei országodban elnyerjük a gyermekeidnek megígért dicsőséget. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Esztergomban született 969 körül. A keresztény hitre térve Szent Adalbert püspök megkeresztelte. 1000-ben Magyarország királyává koronázták. Feleségével, Boldog Gizellával és fiával, Szent Imrével a magyar család első szent példáját adják. Igazságos, békeszerető és szent életű király volt, aki az Egyház törvényeit megtartotta, és alattvalói igazi javát kereste. Tíz püspökséget, több kolostort alapított, az egyházi életet messzemenően támogatta. 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott, az általa építtetett Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. 1083. augusztus 20-án ugyanitt avatták szentté.

Szent VI. Pál pápa apostoli leveléből, amelyet az Egyház Magyarországon történt alapításának s egyben Szent István születésének és megkeresztelésének ezredik jubileuma alkalmából írt

Szent István, Pannóniának ez a ragyogó csillaga akkor látta meg a napvilágot, amikor népetek súlyos válságba került. Fejedelmeitek ugyanis a vészes és szörnyű kalandozások után, amelyekkel a nyugati országokat pusztították, arra kényszerültek, hogy keressék a szomszédos népekkel való békés együttélés feltételeit.

S miközben bölcsen és óvatosan egymáshoz közeledtek, Magyarországra érkeztek az evangélium első hirdetői.

Ami akkor hazátokkal történt, új dolgok magját vetette el, s e kor hullámzó állapota, amely a látszat szerint az akkori bizonytalan körülményeknek volt eredménye, valójában az éltető Szentlélek művének bizonyult, aki szent tevékenységének kegyelmével szüntelenül megújítja a föld színét. Mindamellett Istvánnak, ennek az igen kiváló fejedelemnek születését, megkeresztelését, életszentségét és bölcsességét méltán tekinthetjük e szerencsés fejlődés mintegy kezdetének és csúcspontjának. Ezzel ugyanis végleg lezárul történelmeteknek ez a szakasza, és megnyílik a keresztény művelődés termékeny, új korszaka, amely most érkezik el ezeréves fordulójához.

A szent király, Szent Adalbertnek lelki fia, a keresztény hit és erkölcs alapján állva, erős lélekkel, maradéktalanul megvalósította azt, amire Isten kiválasztotta: fiatal magyar nemzetének megmutatta és kijelölte azt az igazi utat, amely nemcsak az anyagi javak bőségéhez, hanem egyben magasabb értékű kincsekhez, vagyis a lelki műveltséghez és a természetfeletti kegyelemhez vezet.

Mint népének hűséges őre és vezetője azt akarta, hogy az szabad és mindenkitől független legyen. Arra törekedett, hogy azt egy és egységes nemzetté forrassza össze. Önálló államformát biztosított neki, és olyan törvényeket hozott, amelyek a keresztény szellemiségből fakadtak. Egyidejűleg megszervezte királyságának határai között az első egyházi intézményeket, megvetve ezzel a jogi és lelkipásztori fegyelem alapjait, s ezzel előmozdította az Egyház termékeny növekedését magyar földön. Az esztergomi érsekségen kívül, amelyet Magyarország prímási székhelyévé tett, megalapította a kalocsai érsekséget és nyolc más egyházmegyét. Külön előjogokkal erősítette meg az akkor már meglevő pannonhalmi, Szent Mártonról nevezett monostort, létrehozta a veszprémi és pécsváradi monostorokat, a budai, nyitrai és székesfehérvári káptalanokat, és elősegítette a zalavári, bakonybéli, aracsi, oroszlánosi, sári, tatai és jáki monostorok felépítését. Ezek az egyházi intézmények, amellett, hogy a polgári közigazgatásnak is nagy segítségére voltak, olyan központokká váltak, amelyekben virágzott az istentisztelet, lelkesen folyt a hithirdető munka, s otthont találtak bennük a keresztény szellemű tudományok és művészetek, sőt gazdasági, szociális téren is, különösen a földművelés terén, a haladás előmozdítói voltak.

Szent István, alighogy megkezdte ezt a munkát, Rómába küldte követét, Asztrikot, a pécsváradi monostor apátját, hogy terveit és alkotásait megerősítés végett előterjessze az Apostoli Szentszékhez. S annak bizonyítására, hogy a Szent Királyban különben is milyen nagy tisztelet élt a Szentszék iránt, szívesen említjük meg, hogy Szent Péter sírja közelében saját népe számára templomot és zarándokházat alapított.

Itt vették kezdetüket az immár ezer éven át tartó, eredményekben gazdag kapcsolatok az Apostoli Szentszék és a magyar nemzet között, amelyeket a hithűség és a Szentszékhez való állandó ragaszkodás ihlettek, s amelyek mindkét fél számára oltalmat és segítséget jelentettek.

Ami azonban a magyar népet leginkább megindította és a keresztény élet elfogadására bírta, az Szent István példás vallásossága és ennek megfelelő életmódja volt. Ehhez járult családja kimagasló példaadása, amelyet hitvese, Boldog Gizella és fia, Szent Imre nyújtott. Így történt, hogy az a nép, amelyet egykor „a keresztények ostorának” tartottak, a hithirdetők munkája révén olyan nemzetté vált, amely mint a kereszténységnek századokon át hűséges követője, a hit bátor védőjének kitüntető nevét érdemelte ki.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék!
Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.” Lk 12,49-53

Angyalos Boldogasszony (Portiuncula) ünnepére készülve, augusztus 1-én, pénteken este 22 órától zenés virrasztás lesz a kolostorkertben, ezt követően éjfélkor szentmise lesz a templomban.

Assisitől nem messze, a városhoz közeli erdőben állt az Angyalos Boldogasszony-kápolna, amely a Monte Subasio-i bencések tulajdonában állt. A kis kápolnát maga Szent Ferenc újította fel, majd 1211-ben a bencések neki ajándékozták. Itt telepedtek le az első ferences testvérek, és itt alapították meg az első rendi közösséget. Szent Ferenc ide tért vissza újra meg újra, és itt történt tranzitusa, boldog halála is. Szent Klára nővéreinek közössége is ezen a helyen vette kezdetét.

Szent Ferenc egészen különleges módon tapasztalta itt a kegyelem áradását, a szentek és angyalok jelenlétét, ezért kieszközölte III. Honoriusz pápától, hogy búcsút engedélyezzen a templomnak. Az engedélyt a Szentszék később más templomokra is kiterjesztette, és ennek nyomán a ferences család augusztus 2-án a Boldogságos Szűzanyát mint Angyalos Boldogasszonyt ünnepeli.

Mindehhez kérjük és fogadjuk be a mai ünnepen Isten kegyelmét és nyerjük el a teljes búcsút, amelyet 1216-ban III. Honóriusz pápa szóban jóváhagyott, a későbbi pápák pedig megerősítettek és minden ferences templomra kiterjesztettek.

Celanói Tamás testvér írásaiból

Isten szolgája a szerény, szívben alázatos és foglalatosságokban az alacsonyabbakat kedvelő Ferenc, míg e világban élt, saját maga és övéi számára kis részt (Portiunculát) választott csupán ebből a világból, és ezt is csak azért tette, hogy Krisztusnak tudjon szolgálni. Talán isteni sugallatra nevezték már korábban is ezt a helyet „Portiunculának”, vagyis kicsiny területnek, hiszen azoknak lett menedéke, akik e világból semmit sem akartak birtokolni. Ezen a kis földterületen állt egy kis templom, melyet a Boldogságos Szűz tiszteletére építettek, aki nagy alázatosságával kiérdemelte, hogy Szent Fia után ő is az összes szentek koronája lehessen. Itt vette kezdetét a Kisebb Testvérek Rendje, mely biztos alapokra épülve, hatalmas, nemes szellemi épületté fejlődött. Szent Ferenc atyánk ezt a helyet mindennél jobban szerette, és megparancsolta a testvéreknek, hogy különös áhítattal viseltessenek iránta és azt akarta, hogy ez a hely az alázatosság, a legteljesebb szegénység tekintetében mintakép és tükör legyen a többiek előtt, ezért még a birtoklási jogot is másnak adta, magának és övéinek csak a használati jogot tartotta meg. Azok a testvérek, akik itt laktak, éjjel és nappal Isten dicséretében éltek és az angyali élet csodálatos illatát árasztották. Szent Ferenc jól tudta ugyan, hogy a mennyország a földkerekség bármely pontján fellelhető, s hogy az isteni kegyelem mindenütt egyformán kijár a választottaknak, mégis úgy tapasztalta, hogy a Sancta Maria in Portiuncula temploma kegyelemmel teljesebb és a magasabbrendű szellemektől sűrűbben látogatott hely. Ezért gyakran mondogatta a testvéreknek: „Vigyázzatok rá, fiaim, hogy sose hagyjátok el ezt a helyet. Ha az egyik oldalon kiűznek benneteket, jöjjetek vissza a másikon, mert valóban szent ez a hely, Isten lakóhelye. Mikor még kevesen voltunk, itt sokasította meg számunkat a Magasságbeli, bölcsességének fényével itt világosította meg szegény szolgáinak szívét, szeretetének tüzével itt gyújtotta lángra akaratunkat. Aki itt buzgó szívvel imádkozik, az minden bizonnyal megkapja, amit kér, de aki vétkezik, az súlyosabban is bűnhődik. Azért, fiacskáim, mindig nagy tiszteletben tartsátok e helyet, és a túláradó öröm hangos szavával szívetek mélyéből magasztaljátok az Istent.

Július 21-én 17 órakor a Búcsúszentlászlói Kegytemplomban

Az Államvédelmi Hatóság 1950 nyarán több mint háromezer szerzetest hurcolt el kényszertartózkodási helyre. A kitelepítések a ferences rendházakat, kolostorokat is érintették. A Kapisztrán Provincia és a Marianus Provincia rendházait három hullámban ürítették ki.  Az első 1950. június 9-10-ére virradóra, a második június 18-19-ére virradó éjjel, a harmadik július 11-12-ére virradó éjjel történt. A rendházakban rendőrök jelentek meg, a szerzeteseket – betegeket, öregeket is – teherautókra zsúfolták és fegyveres őrség kísértében szállították el őket. Az üresen maradt kolostorokat az állami szervek kiürítették, lefoglalták. A kitelepítés többek között Jászberénybe, Hatvanba, Békéscsabára, Pásztóra, Fótra, Egerbe stb. történt.

A harmadik hullámban, július 11-12-ére virradó éjjel kényszerítették távozásra a zalaegerszegi kolostor kilenc szerzetesét is: P. Karsay Vilmost, P. Illy Károlyt, P. Deák Floridot, P. Janzsó Jácintot, P. Szabó Artemiuszt, P. Kollányi Fülöpöt, fr. Hartmayer Brúnót, fr. Ragacs Hugolint és fr. Kővágó Márkot.

A zalaegerszegi szerzetesek elhurcolásának dátumát egy hálatábla őrzi a Jézus Szíve Ferences templomban. A sok táblácska között található a ma már ereklyeként becsülendő kőlap. Az elejére a következő szöveget vésték: „Szent Antal megsegített 1938”. Hátoldalára Deák Florid ceruzával a következő sorokat jegyezte fel: „1950. VII. 11. éjjel – Si quaeris miracula daemon lepra fugiunt. P. Florid”, azaz: „Ha csudákat keresel [jöjj Szent Antalhoz], ördög és bélpoklosság elmenekülnek…”

A ferences testvérek elhurcolásának napja – 1950. július 11-e – keddre, a ferences hagyomány szerint Páduai Szent Antal halálának emléknapjára esett. Nem véletlen tehát, hogy az éjszakai razzia alatt P. Florid a Szent Antal tiszteletére hagyott köszönő táblára írta a szent tiszteletére írt híres Himnusz első sorát. Ferences egyszerűséggel, őszinte hittel, bizodalmát Szent Antalba vetette, az ő segítségét kérte.

A ferences templomokban a szerzetesek keddenként kérték Szent Antal közbenjárását és végzik ezt ma is.

Ki volt Deák Florid? 1893. október 18-án Pozsonyban született, 1916. március 5-én szentelték pappá. 1916-tól hitoktató és káplán Németújváron. 1929-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, magyar–latin szakon folytatott tanulmányokat. 1940-től 1949-ig az esztergomi Ferences Gimnáziumban tanított. Ő alapította az esztergomi Szent Antal Kollégium híres hadimúzeumát 1933-ban. A múzeum a gimnázium sporttelepének bővítésekor, az itt épített cserkészházban kapott helyet, később innen került át a kolostor épületébe. A Kolozsváron 1912 és 1919 között megjelenő, „Bernardinus” című egyházszónoklati havi folyóirat szerzői közé tartozott. 1949-ben került Zalaegerszegre. A rend szétszóratása után, 1951-től 1954-ig a szentendrei Ferences Gimnáziumban tanított. Haláláig Budapesten, a pasaréti ferences rendházban élt.

1950. szeptember 7-én jelent meg az Elnöki Tanács 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelete, amely megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét. Mindössze négy tanítórend folytathatta munkáját, kilenc rendház maradhatott meg, a katolikus egyház négy hittudományi főiskola és nyolc középiskola fenntartására kapott jogot.

A szerzetesrendek feloszlatását kimondó törvényerejű rendeletet az 1989. évi II. törvény helyezte hatályon kívül. 1989-ben, a szerzetesrendek újraindulásakor a rendtartomány több rendházát visszakapta. A zalaegerszegi kolostor ünnepélyes átadására 1990-ben Jézus Szíve ünnepén, júniusban került sor.

Feloszlatásuk után hetven évvel a magyarországi szerzetesi intézmények megnyesett fája a megváltozott társadalmi és vallási viszonyok között ismét kivirágzott.