II. András magyar király és meráni Gertrúd hercegnő leányaként született 1207-ben, valószínűleg a sárospataki királyi várban. Még kisleányként férjhez adták Lajos türingiai tartománygrófhoz, akit három gyermekkel ajándékozott meg. Férje halála (1227) után sógorai Wartburgból Eisenachba űzték. Az evangéliumi szegénységet választva elkötelezte magát Szent Ferenc harmadik rendjében. Marburgban halt meg 1231. november 17-én, 24 éves korában. IX. Gergely pápa avatta szentté 1235-ben.
Részlet abból a levélből, amelyet Marburgi Konrád, Szent Erzsébet lelki vezetője írt:
Erzsébet egész életében a szegények vigasztalója volt, de amikor már különösen kezdett kitűnni az erényekben, teljesen az éhezők gyámolítója lett. Vára mellett kórházat építtetett, oda igen sok beteget és nyomorékot gyűjtött össze. Mindazoknak, akik alamizsnát kértek tőle akár itt, akár pedig a férje uralma alá tartozó egész területen, bőségesen osztogatta szeretetének jótéteményeit. A férje négy fejedelemségéből eredő összes saját jövedelmét úgy kimerítette, hogy végül szinte minden értékes holmiját és drága ruháit is eladta, hogy árukat a szegények javára fordítsa.
Az volt a szokása, hogy naponta kétszer, reggel és este, minden betegét személyesen meglátogatta, és a legutálatosabb betegségben szenvedőket saját maga ápolta: az egyiket megetette, a másikat lefektette. Voltak olyanok, akiket saját vállán hordozott, és az emberséges szeretet sokféle jótettével látta el őket. Mindezekben boldog emlékű férje tetszését is megnyerte. Végül pedig férje halála után a tökéletesség legmagasabb fokára törekedve, sok könnyhullatás közt azt kérte tőlem, engedjem meg neki, hogy ajtóról ajtóra járva alamizsnát kolduljon.
Az egyik Nagypénteken, amikor az oltárok ékességüktől megfosztva vannak, városában, ahová a Kisebb Testvéreket letelepítette, néhány bizalmasa jelenlétében a kápolna oltárára helyezett kézzel lemondott saját akaratáról, a világ minden pompájáról, és mindarról, amiről Üdvözítőnk az evangéliumban azt tanácsolja, hogy hagyjuk el. Amikor ez megtörtént, attól félve, hogy a világ zaja és az emberi dicsőség újra hatalmába kerítheti, ha továbbra is ott marad, ahol annak idején férjével nagy jómódban élt, utánam jött Marburgba, bár én ezt nem néztem jó szemmel. Majd abban a városban is kórházat alapított, és oda sok beteget és nyomorékot gyűjtött össze. Közülük a legnyomorultabbakat és a mindenkitől elhagyottakat maga szolgálta ki saját asztalánál.
Isten előtt állítom, hogy alig láttam még olyan asszonyt, aki az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása mellett annyira kitűnt volna a szemlélődő imában, mint Erzsébet. Több szerzetes és szerzetesnő gyakran látta, hogy amikor magányos imádsága helyéről kijött, arca csodálatos fényben tündökölt, és a szemében mint egy napsugaras ragyogás fénylett.
Halála előtt, amikor meggyóntattam, megkérdeztem tőle, hogy mi történjék majd megmaradt holmijával és ágyával. Azt felelte, hogy mindaz, amit még birtokolni látszott, már úgyis régen a szegények tulajdona volt. Arra kért, hogy osszam szét közöttük mindenét, kivéve azt az egyetlen inget, amely rajta volt. Azt akarta ugyanis, hogy abban temessék el. Ezután magához vette az Úr testét, majd estig gyakran emlegette a prédikációkban hallott jó tanításokat. Végül nagy buzgósággal Istennek ajánlotta mindazokat, akik körülvették, majd, mint aki édesen elalszik, kilehelte a lelkét.
Istenünk, aki megadtad Szent Erzsébetnek, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje, az ő közbenjárására add meg nekünk is, hogy a nélkülözőket és a bajbajutottakat lankadatlan szeretettel szolgáljuk.
