A Diocletianus-féle üldözéskor (304) Rómában szenvedett vértanúságukról Szent Damazusz pápa tanúskodik, aki az ügyről magától a hóhértól hallott. Egy berekben lefejezték őket, de testüket átvitték a Via Labicanán levő két babérfához, a temetőbe, ahol sírjuk fölé bazilikát emeltek, amikor az Egyház már békében élt.

Origenész áldozópapnak „Buzdítás a vértanúságra” című iratából

Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is (2 Kor 1, 5), ha nagy örömmel fogadjuk Krisztus szenvedéseit, amelyek bőven áradnak ránk, és ha túláradó vigasztalásra vágyakozunk, arra a vigasztalásra, amelyet megkapnak mindazok, akik szomorkodnak; talán nem egyformán, mert ha pontosan egyenlő lenne a vigasztalás, akkor nem mondaná a Szentírás, hogy: Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk a vigasztalásban is.

A szenvedők tehát, amilyen mértékben részesei Krisztus szenvedéseinek, úgy lesznek a vigasztalásnak is részesei. Ezt tanulhatjuk attól is, aki bizakodva mondja: Tudván, hogy amint szenvedésének társai vagytok, úgy lesztek részesei a vigasztalásnak is (2 Kor 1, 7).

Isten pedig ezt mondja prófétája által: Alkalmas időben meghallgatlak, s az üdvösség napján megsegítelek (vö. Iz 49, 8). Mi lenne tehát más alkalmasabb idő, mint amikor a Krisztusban levő Isten iránt tanúsított vallásosságunkért őrség kíséretében felsorakoztatnak bennünket a világban, de inkább mint győzteseket, és nem legyőzötteket?

Krisztus vértanúi ugyanis vele együtt legyőzik a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, vele együtt diadalmaskodnak ezeken, hogy amint kijutott nekik Krisztus szenvedéseiből, úgy legyen részük hősiességében is, amit ő szenvedésével szerzett meg. Éppen ezért melyik másik nap lenne az üdvösség napja, mint éppen az a nap, amikor így haltok meg?

De kérlek benneteket, senkinek se okozzatok semmiféle botrányt, hogy ne becsmérelhessék szolgálatunkat. Ehelyett mindenben úgy viselkedjetek, mint Isten szolgái, nagy türelemmel (vö. 2 Kor 6, 4), mondván: És most miben reménykedjem, nemde az Úrban? (vö. Zsolt 38, 8)