Ugandában sok keresztényt öltek meg Mwanga király parancsára 1885 és 1887 között vallás iránti gyűlöletből. Néhányan közülük magában a királyi udvarban teljesítettek szolgálatot, vagy a király személye körül tevékenykedtek. Ezek közül is kitűnt Lwanga Károly 21 társával, akiket mint buzgó katolikusokat, részben karddal fejeztek le, részben pedig megégettek 1886. június 3-án, amiért a király tisztátalan vágyainak nem engedtek.

Részlet VI. Pál pápának az ugandai vértanúk szentté avatásakor mondott szentbeszédéből:

Ezek az afrikai vértanúk a Martyrológiumot, azaz a győztesek könyvét egy olyan új lappal gazdagítják, amelyen egyaránt szörnyű, véres és dicső események vannak feljegyezve. Egy egész lapot mondtam, amely egészen méltó módon csatlakozik az ősi Afrikának ama kiváló beszámolóihoz, amelyekről a jelen korban élő és bizonyos mértékben kishitű emberek talán úgy gondolták, hogy többé már nem is lesz azoknak a lapoknak méltó folytatása.

Ki gondolhatta volna, hogy az annyira közismert, dicső afrikai vértanú és hitvalló szentek, mint Ciprián, Felicitász és Perpétua, meg a nagy Ágoston mellé egykor majd odasorakoztatjuk Lwanga Károlyt, Mulumba Kalemba Mátyást – milyen drága nevek ezek nekünk – és az ő húsz társukat? És külön említésre méltók azok az anglikán egyházhoz tartozó keresztények is, akik szintén Krisztusért szenvedték el a halált.

Az a gaztett, amelynek áldozatául estek, oly irtóztató és annyira jellegzetes volt, hogy már maga ez is nyilvánvalóvá teszi: mennyire szükséges, hogy ez az új nép erkölcsileg is teljesen átformálódjék, és a jövő nemzedékeinek egy egészen új lelki beállítottságot tudjon áthagyományozni. Az a gaztett mintegy elősegíti az átmenetet abból az egyszerű és műveletlen életformából, amelyben voltak ugyan bizonyos kiváló emberi értékek, de tele volt hibával és babonás gyengeséggel, és mintegy saját rabságában volt gúzsba kötve; elősegíti az átmenetet abba a kulturált életbe, amely már emelkedettebb emberi lelkületet és magasabb fokú szociális életformát követel meg.

Istenünk, te a vértanúk kiömlő vérét keresztényeket termő magvetéssé tetted. Adj mindenkor bőséges aratást Egyházad szántóföldjén, amelyet Lwanga Szent Károly és társai vérük hullásával öntöztek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

A Diocletianus-féle üldözéskor (304) Rómában szenvedett vértanúságukról Szent Damazusz pápa tanúskodik, aki az ügyről magától a hóhértól hallott. Egy berekben lefejezték őket, de testüket átvitték a Via Labicanán levő két babérfához, a temetőbe, ahol sírjuk fölé bazilikát emeltek, amikor az Egyház már békében élt.

Részlet Origenész áldozópapnak „Buzdítás a vértanúságra” című iratából:

Ha a halálból átmentünk az életbe azáltal, hogy a hitetlenségből a hitbe tértünk át, ne csodálkozzunk, hogy ezért gyűlöl a világ bennünket. Mert azok közül, akik a halálból nem mentek át az életbe, hanem ott maradtak a halálban, senki sem szeretheti azokat, akik átléptek a halál sötét honából – hogy úgy mondjam – az élő kövekből épült örök élet házába.

Jézus életét adta értünk, tehát mi is adjuk oda életünket, nem azt mondom, hogy őérte, hanem inkább magunkért, és most gondolok éppen azokra az emberekre, akik a mi vértanúságunk által fognak, mint élő kövek, beépülni.

Keresztény testvérem, itt van a mi dicsekvésünk ideje. Ezt mondja ugyanis a Szentírás: De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg. Csak áradjon szívünkbe az Isten szeretete a Szentlélek által (Róm 5, 3-5).

Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is (2 Kor 1, 5), ha nagy örömmel fogadjuk Krisztus szenvedéseit, amelyek bőven áradnak ránk, és ha túláradó vigasztalásra vágyakozunk, arra a vigasztalásra, amelyet megkapnak mindazok, akik szomorkodnak; talán nem egyformán, mert ha pontosan egyenlő lenne a vigasztalás, akkor nem mondaná a Szentírás, hogy: Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk a vigasztalásban is.

Istenünk, te szent vértanúid, Marcellínusz és Péter dicsőséges hitvallásával minket is hitünk megvallására indítasz. Add, hogy közbenjáró imájuk segítségével követni tudjuk példájukat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Jusztínusz a II. század elején pogány családból született a szamariai Szichemben (ma Nablus). Rómában iskolát nyitott, és nyilvános vitákat tartott. Társaival együtt vértanúságot szenvedett Rómában Marcus Aurelius idején, 165 körül.

Részlet a Szent Jusztínusz és társai vértanúságáról készült aktákból:

A szenteket – elfogatásuk után – Rómába hurcolták Rusztikusz prefektus elé. Midőn a törvényszék elé állították őket, Rusztikusz prefektus így szólt Jusztínuszhoz: „Mindenekelőtt tégy hitet az istenekre, és kövesd a császári parancsokat.” Jusztínusz felelt: „Bíróság elé állítani és elfogatni senkit sem lehet azért, mert engedelmeskedünk Üdvözítőnk, Jézus Krisztus parancsainak.”

Erre Rusztikusz megkérdezte: „Miféle tanokat vallasz?” Jusztínusz így felelt: „Bár iparkodtam megismerni mindenféle tant, de csak a keresztények igaz tanításához csatlakoztam: ennek igazságait csupán azok nem fogadják el, akik tévedésekben botorkálnak.”

Rusztikusz prefektus kérdezte: „Helyesnek ítéled azokat a tanokat, te szerencsétlen?” Jusztínusz felelt: „Igen, sőt, igaz dogmaként fogadom el azokat.”

Rusztikusz prefektus: „Mi ez a dogma?” Jusztínusz felelt: „Az, hogy a keresztények Istenét tiszteljük, akit egyedül vallunk Teremtőnek az idők kezdetétől, és az egész teremtett látható és láthatatlan világ Alkotójának, és tiszteljük Jézus Krisztust, az Isten Fiát, akit a próféták előre megjövendöltek, mint az emberiség javára eljövendő üdvösség Hírnökét és mint a kiválasztott tanítványok Mesterét. És én, mivelhogy csak ember vagyok – úgy vélem –, csupán parányit mondhatok annak végtelen istenségéről, akit az imént Isten Fiának mondtam, jóllehet ismerem a róla szóló prófétai jövendölések bizonyító erejét. Tudom ugyanis, hogy az égből kaptak ihletést a próféták, és így jövendölték meg az emberek közé való eljövetelét.”

Rusztikusz megkérdezte: „Tehát keresztény vagy te?” Jusztínusz felelt: „Úgy van. Keresztény vagyok.”

Istenünk, te Szent Jusztínusz vértanút arra tanítottad, hogy a világ szemében botrányt jelentő keresztet vállalja, és így Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretére eljusson. Közbenjárására engedd, hogy a tévedések veszélyeit legyőzve erősek maradjunk a hitben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Jézus a szenvedését megelőző napokban példabeszédekben kezdett szólni a főpapokhoz és a nép elöljáróihoz: Egy ember szőlőt ültetett. Bekerítette sövénnyel; pincét is ásott, meg őrtornyot is épített benne. Aztán bérbe adta a szőlőmunkásoknak, és elutazott messze földre.
Amikor eljött az ideje, elküldte a szőlőmunkásokhoz egyik szolgáját, hogy beszedje a szőlő terméséből neki járó részt. Ezek azonban nekiestek, megverték, és üres kézzel elkergették.
Ekkor másik szolgát küldött oda hozzájuk: annak betörték a fejét, és gyalázatosan elbántak vele. Küldött egy harmadikat is: azt megölték. Küldött aztán még többet: közülük egyeseket megvertek, másokat pedig megöltek.
Ezután már csak az egyetlen fia maradt, akit nagyon szeretett. Végül őt küldte hozzájuk, mert így gondolkodott: „A fiamat csak becsülni fogják.” A szőlőmunkások azonban így biztatták egymást: „Itt az örökös. Gyerünk, öljük meg, és mienk lesz az öröksége!” Nekiestek tehát, megölték, és kidobták a szőlőből.
Vajon mit tesz majd erre a szőlő ura: Elmegy, elpusztítja a szőlőmunkásokat, és másoknak adja ki a szőlőt. Nem olvastátok az írást?
A kő, amelyet az építők félredobtak, szegletkővé lett. Az Úr tette azzá; csodálatos dolog ez a mi szemünkben.
Erre el akarták fogni Jézust, de féltek a néptől. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta a példabeszédet. Otthagyták tehát, és eltávoztak. Mk 12,1-12

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Mt 28,16-20

Szent Atanáz püspök leveleiből

Sohasem volt haszontalan a régi hagyomány, a katolikus Egyház hitének és tanításának kutatása, tudniillik amit az Úr átadott, az apostolok hirdettek, és az atyák pedig megőriztek. Ezen alapszik ugyanis az Egyház, s ha valaki ettől eltávolodik, már nem lehet keresztény, és nem is nevezhető többé semmilyen jogcímen kereszténynek. Így tehát a Háromság szent és tökéletes, s az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben ismerjük meg. Semmi idegen vagy kívülről származó dolog nincs benne, és nincs összetéve teremtőből és teremtett dologból, hanem az övé a mindent teremtő és létrehozó erő. Természete egy és önmagával azonos, és tevékenysége is egy. Az Atya ugyanis mindent az Ige által a Szentlélekben cselekszik, s ily módon megmarad a Szentháromság egysége. Az Egyház így hirdeti az egy Istent, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van (Ef 4, 6). Mindennek fölötte áll, mint Atya, azaz eredete és forrása mindennek; mindent áthat, mégpedig az Ige által; s végül mindenben benne van: a Szentlélekben.

A Boldogságos Szűz Mária emléknapján ujjongva köszöntsük az Urat!

URUNK ÉDESANYÁD JÁRJON KÖZBEN ÉRTÜNK!

Mária csak egy gyermeknek adott életet, aki, miként egyszülött Fia a mennyei Atyának, ugyanúgy egyetlenje e földi Édesanyának is. Mária maga is egyetlen a maga nemében: Szűzanya, akinek az a dicsőség jutott, hogy az Atya Egyszülöttjének adjon földi életet. Ezt az Egyszülöttjét öleli keblére azok képében, akik Fiát követik, és nem restelli, hogy anyának szólítsák mindazok, akikről tudja, hogy lelkükben Krisztus képét már kialakították, vagy most alakítgatják azt önmagukban. (Boldog Guerricus apát beszédeiből)

Engedd, kérünk, Úristen, hogy mi, a te szolgáid folytonos lelki és testi jólétnek örvendhessünk, és a boldogságos, mindenkor Szűz Máriának dicsőséges közbenjárására a jelen szomorúságtól megszabaduljunk, és örökké tartó örömet élvezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Miután Jézus a tömeg örömujjongása közben bevonult Jeruzsálembe, fölment a templomba. Ott körülnézett, és mindent szemügyre vett. Mivel már esteledett, a tizenkét apostollal együtt kiment Betániába.
Amikor másnap eljöttek Betániából, Jézus megéhezett. Messziről látott egy zöldellő fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valami gyümölcsöt. De amikor odaért, csak leveleket talált rajta, mert még nem érkezett el a fügeérés ideje. Ekkor így szólt: „Senki se egyék rólad gyümölcsöt soha többé!” Tanítványai is hallották ezt.
Nemsokára Jeruzsálembe érkeztek. Jézus bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatta, és senkinek sem engedte meg, hogy bármit is keresztülvigyen a templom területén. Azután megmagyarázta: „Hát nem azt tanítja az írás: »Az én házamat minden nép az imádság házának nevezi majd?« Ti pedig rablók barlangjává tettétek.”
Amikor a főpapok és az írástudók értesültek erről, azon tanakodtak, miképpen okozzák vesztét. Féltek ugyanis tőle, mert az egész nép lelkesedett tanításáért. Amikor beesteledett, Jézus tanítványaival együtt elhagyta a várost.
Másnap reggel, amikor a fügefa mellett vitt el az útjuk, látták, hogy tövestül elszáradt. Péter visszaemlékezve Jézus szavaira, így szólt hozzá: „Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, elszáradt!” Jézus ezt válaszolta nekik: „Higgyetek az Istenben! Bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja a hegynek: »Emelkedjél föl, és vesd magad a tengerbe«, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, az valóban úgy is lesz. Azért mondom nektek, bármit kértek imádsággal, higgyétek, hogy megkapjátok, és el is nyeritek.
Amikor pedig imádkozni készültök, bocsássatok meg annak, akire nehezteltek, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket! Mert ha ti nem bocsátotok meg egymásnak, mennyei Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” Mk 11,11-26

XII. Piusz pápa „Mediator Dei” kezdetű enciklikájából

Krisztus pap és áldozat

Igaz, ugyan hogy maga Jézus Krisztus az áldozatot bemutató pap, de ő nem sajátmagáért, hanem miérettünk pap, midőn az egész emberiség Isten-dicséretét bemutatja a mennyei Atyának; igaz az is, hogy ő az áldozat, de miérettünk áldozat, midőn az emberiség bűnei helyett saját magát áldozza, fel. Mármost az apostol szavai: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt”, arra intenek minden keresztény hívőt, hogy amennyire emberileg lehetséges, igyekezzünk ugyanazzal az érzéssel eltelni, amely a mi Üdvözítőnkben is megvolt áldozatának bemutatásakor. Töltse el lelkünket az ő mélységes alázatossága, az ő érzéseivel adjuk meg Isten szent Fölségének imádásunkat, tiszteletünket, dicséretünket és hálaadásunkat. Legyünk mi is vele együtt áldozattá oly módon, hogy megtagadjuk magunkat és követjük az evangélium parancsait; önként és készségesen vállalunk magunkra vezeklést; bűnbánatot ébresztünk és engesztelünk a saját bűneink miatt. Egyszóval: arra intenek az apostol szavai, hogy misztikus módon haljunk meg mi is a kereszten, oly módon, hogy mi is elmondhassuk magunkról: „Krisztussal együtt a keresztre szegeztettem.” (Gal 2,19)

Istenünk, te Egyszülöttedet örök Főpappá tetted, hogy téged megdicsőítsen, és az embereket üdvözítse. A Szentlélek kiáradása által engedd, hogy akiket szolgálattevőkké és szentségeid kiosztójává választottál, az elfogadott szolgálatot hűségesen végezzék. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Firenzében született 1515-ben. Rómába ment, a fiatalokkal kezdett törődni, és a szegény betegek számára közösséget szervezett. 1551-ben pappá szentelték. Oratóriumot alapított, ahol lelki olvasmányokat végeztek, énekeltek, és gyakorolták a szeretetet. Kitűnt a felebarát iránti szeretetben, az evangéliumi egyszerűségben és Isten vidám szolgálatában. Meghalt 1595. május 26-án, Rómában.

„A vidámság erősíti a szívet, és kitartásra késztet bennünket a jó életben. Ezért Isten szolgájának mindig jó hangulatban kell lennie.” (Néri Szent Fülöp)

Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tünteted ki hűséges szolgáidat. Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
A gazdag ifjúval folytatott beszélgetés után Péter apostol megszólalt, és ezt mondta Jézusnak:
„Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.”
Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap; most, ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet. Sokan lesznek az elsőkből utolsók, az utolsókból pedig elsők.” Mk 10,28-31