Szent István királyunk unokája. Magyarországon, Mecseknádasd mellett született 1046 körül, amikor atyja ott élt száműzetésben. III. Malcolm skót királyhoz adták feleségül, akinek nyolc gyermeket szült. Nagy befolyást gyakorolt a kora középkori Skóciára, főként hitéleti tevékenységével. Egyházi reformok fűződnek nevéhez: egységesítette a liturgiát, rendezte az egyházi visszásságokat; templomokat, kolostorokat építtetett. Ő alapította a dunfermline-i apátságot. Az igazi édesanya és királyné példaképe. Edinburgban halt meg 1093. november 16-án. IV. Ince pápa avatta szentté 1261-ben. 

Irgalmas Istenünk, te Skóciai Szent Margit szívébe igen nagy szeretetet adtál a szegények iránt. Közbenjárására add, hogy példája szerint éljünk, és bennünk a te jóságodat ismerjék fel az emberek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

A bajorországi Lauingenben született 1206 körül. Padovában és Párizsban tanult. Padovaban belépett a domonkos rendbe. Regensburg püspökévé szentelték. A népek és városok közötti béke megteremtésén munkálkodott. A természettudomány majd minden ágával foglalkozott: orvostudománnyal, fiziológiával, állattannal, növénytannal, fizikával, kémiával, földrajzzal, geológiával, ásványtannal, csillagászattal. Sok kiváló művet írt. Kölnben halt meg 1280. november 15-én.

XI. Piusz pápa 1931-ben szentté és egyben egyháztanítóvá avatta. 1941-ben a természettudósok védőszentje lett.

Istenünk, Nagy Szent Albert püspök a te nagy ajándékodból megmutatta az isteni hit és az emberi tudás összhangját. Add, hogy ragaszkodjunk az ő tekintélyével képviselt tanításhoz, és a tudományok haladása a te mélyebb ismeretedre és szeretetedre vezessen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról: Amikor már zöldellni kezd és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtó előtt. Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak. Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.
Mk 13,24-32

Szent Didák spanyol földön született 1400 körül. Gyermekkora óta vonzotta a tökéletes élet. A Cordova közelében fekvő ferences kolostorba lépett, melyben szigorú és szent életet éltek Szent Ferenc fiai. Az egyszerű munkákat szerette. Ételéről is lemondva alamizsnálkodott, imádkozott. 1450-ben sokezer honfitársával a szentévre Rómába zarándokolt, hogy szem és fültanúja legyen rendtársa, Sienai Bernardin szentté avatásának. A zsúfoltság, a nagy meleg és hiányos élelmezés miatt betegség ütötte fel a fejét a zarándokok között. A ferencesek az Ara-Coeli kolostorukat kórházzá alakították. Didák lett a kórház vezetője és a pestises betegek hősies ápolója, vigasztalója, akik közül imájával sokaknak visszaadta egészségét. A hosszúra nyúlt római út után hazatért az alcalai kolostorba. Itt még tizenhárom esztendőt töltött csendes szemlélődésben, misztikus elragadtatásokban és irgalmas szeretetben. Szeretetreméltó egyénisége most bontakozott ki igazán. Az egykori tanulatlan remetéből Isten titkaiban járatos misztikus imádkozó lett. Hosszas és kínos betegségét zokszó nélkül tűrte. Szent Ferenc szelleméhez híven, halála előtt legócskább csuháját vette magára, kezébe vette a fejénél függő feszületet és ezekkel a szavakkal halt meg: „Édes fa, édes szegek, ó édes terhet hordozó kereszt, mely egyedül voltál méltó az egek Urát és királyát hordozni.”

1463. november 12-én halt meg. Alcalában temették el.

Ukrajnában született 1580 körül, ortodox szülőktől. A katolikus hitre térve belépett Nagy Szent Vazul szerzetesei közé. Pappá szentelték, és Polock püspökévé választották. Az Egyház egységén lankadatlan erővel dolgozott. Ellenségei halálra keresték, 1623. november 12-én halt vértanúhalált.

XI. Piusz pápa Ecclesiam Dei kezdetű körleveléből

Kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten az ő csodálatos gondviselésével olyanná alkotta meg az Egyházat, hogy a többi látható ismertetőjegyei mellett ökumenikus egysége is nyilvánvalóvá legyen, amikor pedig majd elérkezik az idők teljessége, egy mérhetetlen nagy családdá váljék.

Krisztus Urunk ugyanis nemcsak hogy átadta apostolainak azt a feladatot, amelyet ő kapott az Atyától, amikor ezt mondta: Én kaptam minden hatalmat égen és földön; menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket (Mt 28, 18), hanem azt is nagyon óhajtotta, hogy a legszorosabb egységbe fűzze össze az apostolok kollégiumát annak a belső hitnek és szeretetnek a kettős köteléke, amely a Szentlélek által árad a szívünkbe (vö. Róm 5, 5); külsőleg pedig fűzze össze őket az a mindegyikük felett lévő kormányzás, amelyet mint az apostolok közti elsőséget közülük az egyikre, Péterre bízott rá, mint ennek az egységnek örök elöljárójára és látható alapjára. Hogy pedig ez az egység és egyesülés örökkétartó legyen, ezért szentelte meg ezt az egységet a gondviselő Isten a szentség és vértanúság együttes pecsétjével.

Ez a nagy dicsőség jutott osztályrészül az ószláv keleti szertartású polocki érseknek, Jozafátnak, akit méltán úgy tisztelünk, mint a keleti szlávoknak ékes díszét és oszlopát, mert talán senki más nem hozott nagyobb dicsőséget nevükre, és nem szolgálta jobban üdvösségüket, mint ez a pásztoruk és apostoluk, különösen akkor, amikor vérét ontotta az Anyaszentegyház egységéért. Sőt bizonyos égi sugallatra úgy érezte, hogy neki kell megindítania az egyetemes szent egység visszaállítását, és úgy látta, hogy a legtöbbet azzal használ ennek az egységnek, ha az egyetemes Egyház egységén belül továbbra is megtartja az ószláv keleti rítust és a bazilita szerzetességet is.

Mialatt pedig elsősorban azon szorgoskodott, hogy saját honfitársait egyesítse Péter főpapi székével, közben nagy körültekintéssel azon is fáradozott, hogy összegyűjtse mindazt, ami előmozdítja ezt az egységet és ami ennek megerősítésére bizonyságul szolgálhat. Ezért tanulmányozta főleg azokat a liturgikus könyveket, amelyeket a régi szent atyák rendelkezése alapján egyformán használni szoktak maguk az egyesült keleti szertartásúak és az elszakadt keletiek is. Ilyen szorgos előkészület után kezdte meg az újraegyesítés munkáját, és ezt olyan vonzó erővel, szelídséggel és oly nagy eredménnyel végezte, hogy még maguk az ellenfelei is „a lelket magával ragadó” névvel tisztelték meg.

A pannóniai Sabariában (ma Szombathely) született 316 körül pogány szülőktől. A keresztség felvétele és a katonai szolgálattól való megválás után a galliai Ligugé mellett monostort alapított, ahol Szent Hilariusz vezetésével szerzetesi életet élt, majd pappá szentelték, és Tours püspökévé választották. A jó Pásztor példáját magán valósította meg. 

Sulpicius Severus leveleiből

Márton jó előre tudta halálának idejét, és meg is mondta a testvéreknek, hogy közeleg már életének vége. Közben a candes-i egyházmegyét mégis meg kellett látogatnia. Egyenetlenkedő papjai között ugyanis helyre akarta állítani a békességet. Bár tudta, hogy földi életének napjai meg vannak számlálva, mégsem vonakodott e nemes cél érdekében útnak indulni. Úgy gondolta, hogy méltó megkoronázása lesz erényeinek, ha sikerül helyreállítani a békét az egyházmegyében.

Egy ideig ott tartózkodott tehát az egyik faluban, illetve egyházban, ahová ment. Miután pedig helyreállította a békét, és amikor már visszatérni készült a monostorba, hirtelen elhagyta testi ereje. Erre összehívta a testvéreket, és jelezte nekik, hogy nemsokára meghal. A szomorúsággal és gyásszal eltelt testvérek ekkor így siránkoztak: „Miért hagysz itt minket, atyánk? Elhagyatottságunkban kinek a gondjára bízol minket? Ragadozó farkasok támadják meg nyájadat. Ha nem leszel pásztorunk, ki véd meg bennünket, hogy prédájukká ne legyünk? Tudjuk ugyan, hogy Krisztus után vágyakozol, de jutalmad megmarad, és nem lesz kisebb akkor sem, ha később nyered el. Szánj meg hát inkább minket, akiket elhagyni készülsz!”

Ekkor siránkozásuktól megrendülve Márton maga is könnyekre fakadt, mert Istennel teljesen egyesült lelke készséges volt a segítségükre. Mintegy a siránkozóknak válaszolva így imádkozott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától. Legyen meg a te akaratod!”

Ki tudná elmondani e szent férfi nagyságát, akit nem tört le sem a lelkekért végzett munka, sem a halál nem tudott rajta győzelmet aratni. Azért nem akart maga választani, mert sem a haláltól nem félt, sem a munkás élettől nem vonakodott. De szemét és kezét állandóan az ég felé emelve, nem szűnt meg rendíthetetlen lélekkel imádkozni. Amikor pedig a köréje gyűlt papok arra kérték, hogy forduljon a másik oldalára, és így könnyítsen törékeny testén, azt mondta: „Hagyjatok, testvéreim, hagyjatok, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet! Az Úr felé törekvő lelkem hadd induljon útjára!” Ekkor a gonosz lelket pillantotta meg maga mellett, rászólt: „Mit ácsorogsz itt, vérengző bestia? Rajtam nincs keresni valód, te gyilkos! Ábrahám kebelére jutok!”

Ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét Istennek. Mártont örvendezve fogadták Ábrahám kebelére, a szegény és alázatos Márton gazdagon ment be a mennybe.

Péter katedrájára 440-ben emelték. A lelkek igazi pásztora és atyja volt. A hit épségének erősítésére törekedett, védelmezte az Egyház egységét. A barbárok (Attila, Geizerik) támadásait erejéhez képest visszaszorítani vagy mérsékelni igyekezett. Ezért joggal nevezzük őt „Nagy”-nak. Meghalt 461. november 10-én, Rómában.

Nagy Szent Leó pápa beszédeiből

Jóllehet Isten egyetemes Egyháza különféle fokozatokra rendeződik, miként Krisztus szent testének az egésze is különféle tagokból áll, de mégis – mint az Apostol mondja – mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban (Gal 3, 28). Egyikünket sem különbözteti meg tisztsége annyira, hogy bármelyik legkisebb tag is ne lenne kapcsolatban a Fővel. Szeretteim, osztatlan tehát a mi közösségünk a hit és a keresztség egységében, és egyetemes a méltóságunk a boldog Péter apostol oly szent szava szerint: Ti, mint élő kövek, épüljetek fölé lelki templommá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által. Tehát választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok (1 Pét 2, 5. 9).

Mindazokat ugyanis, akik Krisztusban újjászülettek, valóban királyokká teszi a szent kereszt jele és papokká szenteli a Lélek kenete. Értse meg tehát minden keresztény, aki szellemi módon és a Lélek szerint él, hogy a mi tisztségünk sajátos szolgálatának kivételével ők is mindannyian részesei e királyi nemzetségnek és papi tisztségnek. Mert valódi király az, akiben az Istennek alávetett lélek uralkodik a test fölött. És tökéletes papi tevékenység az, amikor valaki tiszta lelkiismerettel áll Isten elé, és bemutatja szíve oltárán az istenszeretet szeplőtelen áldozatát. Isten kegyelméből mindannyiunk számára ez már egyformán valóság lett. Mégis vallásos érzéstekből fakad, és dicséretes is, hogy a tisztségünkbe való beiktatás napjának úgy örvendeztek, mintha az a saját megtiszteltetéstek volna, hogy az Egyház egész testében, a főpapságnak egyetlen szentségét ünnepeljék, amely az áldás olajának lecsordulásakor bővebben jutott ugyan a Főnek, de nem kis mértékben lett osztályrésze a tagoknak is.

Ezért tehát, szeretteim, nagy oka a közös örömünknek az ily nagy ajándékban való részesség. Mégis őszintébb és tisztább lesz ez az örömünk, ha szerény személyünknél nem időztök már tovább. Sokkal hasznosabb és méltóbb is lesz, ha most Szent Péter apostol dicsőségének szemléletére fordítjuk figyelmünket, így a mai napon inkább annak emlékét ünnepeljük tisztelettel, akit a minden kegyelmi ajándék Forrása oly bőven árasztott el áldásaival, hogy neki jutott a legtöbb, és mindenki más is csak rajta keresztül részesült bennük. A testté lett Ige már köztünk élt, és Krisztus már teljes erővel belekezdett az egész emberiség megváltásának munkájába.

A Konstantin császár által a Lateránban építtetett bazilika felszentelésének évfordulóját a XII. századtól e napon ünnepelték meg. Ez a megemlékezés eredetileg Róma városának ünnepe volt, majd később – mivel ez a bazilika „A Város és a Földkerekség minden templomának anyja és feje” – tiszteletét az egész római katolikus Egyházra kiterjesztették. A mai ünnep kifejezésre juttatja az egységet és a szeretetet Péter apostoli széke iránt, amely Antiochiai Szent Ignác tanúsága szerint „az egyetemes szeretetközösség élén áll”.

Szent Caesarius arles-i püspök beszédeiből

Krisztus kegyelméből ujjongó örömmel megünnepeljük, kedves testvéreim, e templom felszentelésének évfordulóját; de ne felejtsük, hogy nekünk magunknak kell Isten igazi és élő templomává lennünk. A keresztény nép méltán szentel ünnepet a templomnak, mint édesanyának is, mert jól tudja, hogy ebben nyerte el a lelki újjászületés nagy kegyelmét. Első születésünkkor ugyanis csak Isten haragjára voltunk méltók, és csupán lelki újjászületésünkkor lettünk méltók Isten gondoskodó szeretetére. Első születésünk ugyanis még halálra szánt bennünket, viszont az újjászületés már az életre hívott meg minket.

A keresztség előtt, kedveseim, mindnyájan a sátán lakóhelye voltunk, de keresztségünk után Krisztus templomává lettünk az ő érdeméből, így, ha lelkünk üdvösségének ügyéről egy kicsit is figyelmesebben elgondolkodunk, akkor megértjük, hogy Isten igazi és élő temploma vagyunk. Isten nemcsak emberi kéz emelte templomokban lakik (ApCsel 17, 24) vagy kőből, fából épített házakban, hanem sokkal inkább az ember lelkében, amelyet saját képére formált és alkotott meg teremtő keze. Ezért mondta Szent Pál apostol: Isten temploma ugyanis szent, és ti vagytok az (1 Kor 3, 17).

Amikor eljött közénk Krisztus, szívünkből kiűzte a sátánt, hogy templomot készítsen bennünk magának. Ezért az ő segítségével tegyünk meg mindent, hogy gonosz tetteink miatt e templomban őt megbántás ne érje. Mindaz ugyanis, aki gonoszat cselekszik, Krisztust bántja meg. Mert amint már az előbb is mondtuk: mielőtt Krisztus megváltott volna minket, a sátán lakóhelye voltunk; a megváltás pedig arra tett méltóvá, hogy Isten hajlékává legyünk, mert úgy tetszett Istennek, hogy lakást készítsen magának bennünk.

Ha tehát örömmel akarjuk megünnepelni, testvérek, e templom felszentelésének évfordulóját, akkor gonosz tettekkel nem szabad lerombolnunk magunkban az Isten élő templomát. Most úgy akarok szólni, hogy mindenki könnyen megérthesse: ahányszor csak e templomba jövünk, mindig törekedjünk arra, hogy olyan legyen a lelkünk, amilyennek Isten templomát látni szeretnénk.

Szeretnéd, hogy e bazilika tündöklő szép legyen? Akkor ne engedd, hogy bűnök szennyezzék be lelkedet. Ha azt szeretnéd, hogy e bazilika fényben ragyogjon, akkor ne feledd: Isten is azt akarja, hogy a te lelkedet se borítsa a bűn sötétje. Inkább arra törekedj – mint az Úr is mondja –, hogy jó cselekedeteid fénye tündököljön benned, és hogy megdicsőüljön általad Isten, aki a mennyben lakik. Amint te belépsz e templomba, úgy akar Isten is betérni lelked templomába. Ezt ő maga így ígérte meg: Közöttük lakom majd és közöttük járok (2 Kor 6, 16).

A mai napon, november 8-án Boldog Duns Scotus ferences teológusra, a Szeplőtelen Fogantatás védelmezőjére emlékezünk. 1265-ban született Skóciában és 1308-ban halt meg Kölnben. Tizenöt évesen belépett a ferences rendbe. 1291-ben szentelték pappá. Filozófiát és teológiát az oxfordi és a párizsi egyetemeken tanult. Tanulmányai befejeztével professzor volt Oxfordban, Cambridge-ben, Párizsban, valamint a kölni ferences teológiai főiskolán. 1992. március 20-án avatta boldoggá Rómában II. János Pál pápa.

Boldog Duns Scotus János csodálatos tanítása abból a Szent Ferenc-i lelkiségből fakad, amely Istent: Istenem és mindenem-nek nevezi és a Megtestesülés ünnepét fölébe helyezi a pénteki nap böjti fegyelmének és azt akarja, hogy még a falak is húst egyenek és az állatok is dupla abrakot kapjanak; vagyis az egész teremtés érezze át az ünnepet, amely rá is tartozik. Rendünk egyetemes meggyőződése, hogy Boldog Duns Scotus János szellemi hagyatéka mögött ott van alapító atyánk, Assisi Szent Ferenc lelkisége: Greccio, a Nap-himnusz és Alverna. Scotus zsenije teljes erejével a Szent Ferenci élmény nyomába szegődik, és teológiát alkot belőle, így menti meg az istenélményt a mítoszoktól a logosz, az Ige segítségével.

XVI. Benedek pápa egy általános kihallgatáson így elemezte Duns Scotusnak a Krisztussal kapcsolatos teológiáját. 
„Duns Scotus szerint a Logosz, az Ige megtestesülése az egész üdvtörténet legnagyobb és legszebb műve: Isten örök szeretetének kinyilatkoztatása, amely megnyilatkozik az üdvözítő Szenvedés és az Oltáriszentség misztériumában is. Krisztus, a történelem és a kozmosz középpontja ad értelmet, méltóságot és értéket életünknek. Duns Scotus több korabeli keresztény gondolkodótól eltérően azt vallotta, hogy Isten Fia akkor is emberré lett volna, ha az emberiség nem vétkezett volna. Duns Scotus meglepő hipotézise (feltételezése) szerint az Atya örök szeretettervében ott volt a Fiú megtestesülése. Ez a Krisztus-központú teológiai szemlélet megnyitja a kaput a szemlélődés, a csodálat és a hálaadás előtt: Krisztus a történelem és a kozmosz középpontja, Ő ad értelmet, méltóságot és értéket életünknek.” (Forrás: Szilveszter Barát blogja)

Filmet is készítettek életéről.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Mk 12,38-44