Karácsony előtt érdemes átelmélkednünk Jézus születésének titkát, körülményeit, amelyeket az evangéliumok leírnak, hiszen számunkra karácsony nem csupán a szeretet ünnepe, hanem a Megtestesülésé, ami hitünk egyik legfontosabb misztériuma.

 

 

Két öreg ember áll a titok előtt, amibe csak hittel lehet belépni. Az egyikük elnémul a titok előtt, a másik titkolja örömét. A szégyen, a gyermektelenség az egyik legnagyobb csapás a kor gondolkodásában, Isten büntetése. De maga Isten adja meg a választ a „miért”-re az angyal szavaival, ő maga nevezi el a születendő gyermeket: János, azaz „Isten kegyes”.

Isten sokszor úgy és akkor ad választ az életünk nagy kérdéseire, akkor törli el szégyenünket, amikor talán már nem is várnánk. Az ő számára az idő mást jelent, mint nekünk. Amikor ez a két idős ember már nem remél, akkor állítja eléjük a hit próbáját, ekkor lesznek csak alkalmasak, hogy befogadják Isten ajándékát.

Érdemes átgondolnom, hogy miben meddő az életem, hogy mi a szégyenem. Ahhoz, hogy életem termékennyé legyen, hit kell. Ez minden gyógyulás feltétele. Isten elveszi a szégyenemet, megszabadít attól, amit hiányosságomnak, sorscsapásnak tekintek. Így válhat a bűn, a gyengeség, a szégyen, minden belső szorongásom és csalódásom Isten ajándékából áldássá és termékennyé.

 

 

„Ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.” (1Kor 1,27) Isten képes arra, hogy engem is kiválasztottá tegyen. Nem feltétlenül ott, ahol tehetséges vagyok, ahol magabiztos vagyok, ahol erős vagyok. Isten a kicsiséget kedveli. Nem a külsőt nézi, a látszatot, hanem a szívet. Isten engem is Isten-hordozóvá tehet, mint Máriát. Kegyelmével, ami mindig életadó. A Szentlélek a számomra is elküldetett.

Minden keresztény élete sokra hivatott: ahogy Szent Ferenc fogalmazza, Máriához hasonlóan hordoznunk kell és a világra szülni Jézust. Engedni kell, hogy Isten kegyelme megfoganjon bennünk.

Isten Máriát választotta ki, hogy ebben példánk legyen. Ő fiának szólíthatta Istent. Ehhez persze kellett az ő igenje, ami nélkül Isten semmit sem tehet. A mi életünkben sem. Mi lett volna velünk Mária igenje nélkül? Mi lett volna megváltásunkkal? Mennyire bízik Isten az emberben, még bűneink ellenére is! Saját Fiát is ránk bízta, földi élete minden pillanatában. Megfelel-e az életem ennek a bizalomnak? Világra szülöm-e ebben a világban Jézust, megmutatom-e az embereknek, adom-e Őt nekik? Ilyen igenné kell változtatnom az életemet. Ez magamtól nem megy, de „Istennél semmi sem lehetetlen”.

 

 

„Tekintetre méltatta szolgálójának alázatosságát.” Az igazi alázat azt jelenti, hogy tudom, hol a helyem. Tudom, hogy életem a porból való, hogy semmibe vesző. A latin humilitas szó a humuszból származik. És tudom, hogy a törékeny emberi állapotból egyedül Isten tud kiemelni, és egyedül ez lehet az oka örömömnek, ujjongásomnak. Isten kegyelme emel fel a porból, nem az emberi erőfeszítés. Ezt nagyon jól tudja Mária, és így kerül a helyére minden emberi: a világ szerinti hatalom, gazdagság elvész és hiábavaló. A kicsinyeket, az éhezőket, a kiszolgáltatottakat éri el Isten kegyelme, de csak akkor, ha ebben az állapotukban sem válnak kevélyszívűvé.

 

 

Két olyan ember találkozik, akiket megérintett Isten kegyelme, akiket felemelt az ő irgalma. Ezért lehet az ő találkozásuk minden emberi találkozás példája, a másiknak való öröm, a másik ajándékán való örvendezés önfeledt ujjongása. Két olyan emberé, akik nem tudják magukban tartani ezt az örömöt, hanem meg kell osztaniuk egymással.

 

 

Isten megtartja ígéreteit, még ha nem is úgy, ahogy mi várnánk. Prófétái által megígérte a megváltást, az Űdvözítő eljövetelét, aki elhozza a szabadulást Izraelnek. Ez a szabadulás azonban nem feltétlenül azt a külső szabadulást jelenti, amit elgondolunk, sokkal lényegibb, az embert egészen a legbelsejében érintő szabadulás ez, az igazi ellenségtől, a bennünk lakó, a minket uralma alatt tartó gonoszságtól.

Ezt a folyamatot készíti majd elő a születendő gyermek, akinek hivatása már most, születése pillanatában egészen világos, hiszen lényegében ez mindannyiunk hivatása is: előkészíteni az Úr útját, magunkban és másokban, és mindenkit az üdvösségre segíteni, közelebb hozni az emberek számára Istent, beengedni őt ebbe a világba életünkön keresztül, mindenki számára láthatóan. Így ragyog fel új fény mindazoknak, akik nem ismerik őt, ezért sötétben járnak, remény nélkül, a halál árnyékában.

Erre a hivatásra a pusztában készül János, ami mindig Isten közelségének helye, ahol megszabadulhat minden fölöslegestől, ahol megküzdhet saját sötétségével. A pusztába megy majd Jézus is, miután János megkereszteli, hogy Isten szeretetébe helyezze magát mindentől zavartalanul. Ilyen pusztaságot kell teremteni magunkban is időnként, hogy bennünk is felragyoghasson a fény, hogy időt szakíthassunk Isten szeretetének megtapasztalására, helyünk újra átgondolására a világban, hivatásunk megerősítésére.

 

 

Jézus születését gyakran idillként képzeljük el, holott rögtön élete első pillanatától, születésétől rávetül a kivetettség, az üldözés, az emberi keményszívűség árnyéka. „Mert nem kaptak helyet a szálláson” – mondja Lukács, és mennyi minden rejlik e félmondatban. Ettől egyedül Mária és József gondoskodó, meleg szeretete óvja Jézust, és az egyszerű pásztorokat hívja az angyalok szava, talán nem véletlenül. Nincs itt senki, aki a világ szemében számítana, semmi, ami egy új király születését jelezné, csak az a fény, amelyet egyedül Isten adhat, nem földi pompa és csillogás.

Mária elgondolkodott a pásztorok szavain, szívébe zárta őket, mint ahogy majd később Simeon szavait is, hogy megpróbálja összerakni Isten tervét, értelmezni mindazokat az eseményeket, amelyek történtek velük. Ez a csendes hallgatás, a szív mélyéből való élet, az Isten szavain való elgondolkozás jellemzi Mária egész életét, egészen a keresztig ez a csendes jelenlét ad biztos támaszt Jézusnak.

Mária ölében tartja azt, akit Urának hív. Vajon milyen gondolatok fogannak meg a szívében? Mi lehet Isten terve egy kicsi babával, akinek érkezését angyal adja hírül, akinek egész élete olyan megmagyarázhatatlan? Vajon mi fog történni ezzel a gyermekkel, mi vár rá? És mi vár édesanyjára, ezzel a titokkal a szívében?

 

 

Keresztény életünkkel kapcsolatban gyakori az a félreértés, hogy ha hiszünk Istenben, akkor életünk minden problémája egy csapásra megoldódik, szenvedés és fájdalommentes állapot köszönt be. A valóság azonban mást mutat: keresztényként gyakran több és fájdalmasabb szenvedés ér bennünket, mint a nem hívő és látszólag jól boldoguló embert. Isten azonban nem ígér könnyű életet, ha követjük őt, de mégis a mélyben biztonságot adó, boldog állapot a hité, hiszen Isten garancia arra, hogy végül minden rendben lesz.

Hivatásunk képe rajzolódik ki Simeon szavaiban: „Jel lesz ő, amelynek ellene mondanak.” Ilyen jellé kell válnia az életünknek, Isten jelévé, ami bizony nem könnyű feladat, hiszen összeütközésbe kerül a világ elvárásaival és értékrendjével. Érdemes elgondolkozni azon, hogy életem valóban jel-e, amely Istenre utal, amiből Istenre lehet következtetni.

Mária számára sem könnyed gondtalanság, hogy Isten őt választotta ki Fia anyjául. „A te lelkedet is tőr járja át.”

Ha Istent követjük, számolnunk kell az ellentmondással, a szívünk mélyéig ható szenvedéssel is, de mégis miénk lesz az a béke, ami a Megváltó látásából fakad, hogy nekünk ne romlásunkra, hanem feltámadásunkra legyen Jézus eljövetele.

Lukács már evangéliuma elején különös szimpátiával viseltetik a szegények és kicsinyek iránt: a környezet is, ahova Jézus születik, ilyen. Az áldozatként bemutatott gerlicék vagy galambfiókák a szegények egyszerű áldozata, nekik csak ennyire telik. De felajánlásuk mégis teljesebb, mint a gazdagoké, hiszen Jézust egész szívükkel Istennek ajánlják, rá bízzák.

Ezután az epizód után csend következik: Jézus első harminc életéről szinte semmit sem tudunk, csak egyetlen esemény töri meg ezt a hallgatást, a jeruzsálemi zarándoklat a tizenkét éves Jézussal.