2010. június 11-én elkezdődik a labdarúgás szerelmeseinek karneválja Dél-Afrikában. Számos előkészület és még több bizonytalansági tényező jelzi, hogy nem akármilyen esemény érkezik el azzal a jeles nappal, amikor az Egyház Szent Barnabás apostolt ünnepli, mint a Vigasztalás fia - mert el kél a vigasztalás - de nem reklámozni akarom az apostolt és nem is vallásos gondolatokra kaptam fel a „tollam”, hanem a varázslatra, amit ez a kavalkád ígér ott a világ másik felében. Van, akit azért, mert a futballnak hódol, van, akit éppen a sportág iránti ellenérzések tartják lázba és menekül előle a tengerpartra, a hegyekbe és még ez az őrület a családokat is megcibálhatja, vagy éppen megmentheti, ha éppen ellentétes oldalról nézzük a végeláthatatlan játszmákat. Hát nem könnyű itt ügyesnek lenni, de talán nem is kell, mert ez egy olyan közös nevező, amit egy gömb végtelensége, egyszerűsége és kiismerhetetlen útjai tárnak fel egy egész hónapon át, azt a bűvöletet nem lehet kihagyni. A labda körül kialakult szenvedély, rajongás más-más utakon ugyan, de mindenkit megérint, ha akarja, ha nem. A mérkőzések idején minden új ruhába öltözik. 

Csodálkozva vonulnak át szabadon a hangyák a mezei úton, ahol máskor a munkagépek ritmusára kellett figyelniük, de említhetném a késő délutáni vendéglők legyeit is, akik a törzsvendégek hiányában képtelenek a tulajdonos társaságába a képernyőt figyelve bólogatni. Egy dolog azonban biztosnak látszik - még ilyen távolságból is - az, hogy Afrika első foci VB-jén mindenki játszani akar a maga kicsi játékterén. A játéki ugyan egy rövid időre más stílusban zajlik, mint a megszokott, de elárul valamit abból, hogy igenis van még élmény, ami az embereket egy irányba képes „kényszeríteni”. A történések márpedig mindenkit érintenek. Akit érdekel, az erőt merít belőle és „belejátssza” a hétköznapjaiba, aki viszont a háta közepére sem tudná elképzelni a parádét, azért pillant bele, mert tudni akarja mit is kell nem szeretni! 

De nem mehetek el szó nélkül az állatvilág misztikusnak nem is, de időzítését nézve meglepő csodája mellett. Édesanyámnál jártam otthon, aki futball szerető asszony, él-hal Portugália aranylábú fiaért, még magam sem tudtam kideríteni az okát, hogy miért, de ami tény az tény. Beszélgetés közben előkerült a közelgő „meccsáradat”, amikor egyszer csak hirtelen édesanyám felkapta a fejét és közölte velem a hírt. Levegővétel nélkül!

Kedves fiam, egyik reggel megyek hátra a baromfiudvarba és furcsa zajra lettem figyelmes, aztán egyszer csak megtaláltan a ricsaj forrását. A tyúkól tetejéről jött a zaj, de mivel az a régi szép konyhabútorunk támaszkodott az ólnak, ami mára elfáradt szépségében, nem tudtam fölnézni, elszaladtam az új létráért és felmásztam! Mit láttam!? Egy szétesett vesszőkosár körül kiscsibék rohangáltak betartva a szabályokat és a lezuhanásukat okozó veszélyzóna félelmetes üzenetét. A büszke mama nem más, mint az a fehér tojó, akit úgy hittünk elvitt a róka még a tavasz derekán. Gereblyével szedegettem össze a csipet-csapatot és vittem be az istállóba őket új állomáshelyükre. Aztán szépen lassan összeállt a csapat, igen a CSAPAT. Pontosan tizenegy csibe gyűlt össze a ketrecbe, ahol lejátsszák életük első mérkőzéseit a világbajnokság ideje alatt.

A csoda hitelességéhez hozzátartozik, hogy tíz tarka pihés „muzsikás” mellett egy fekete kapusszerelésbe öltözött „prímás” alkotja a valóságos 11-et.

Hát ezek után mondja valaki, hogy nem lehet összefüggést találni az éppen aktuális világot megszólító sportesemény és a köznapok történései között. Ha nem is mondjuk ki és nem is minden alkalommal ragadunk tollat ezek miatt, de az reménytelennek látszik, hogy ezekben a játékokba valamilyen úton-módon részt ne vállaljunk. Ha tetszik, ha nem, részesei vagyunk a játéknak és látni fogjuk a következményeit.